You're reading the Hungarian version of this article.Click here to read the English version.

War Mongrels Ismertető – Rendkívül csiszolatlan, de mégis szórakoztató háborús kaland

Gare – 2021. november 2. 20:26
Share on

Ha a War Mongrels-el eltöltött idő egyvalamire megtanított, az az, hogy a látszat csalóka. Pontosítok, kétvalamire tanított meg a War Mongrels: elsőként arra, hogy a látszat csalóka, másrészt pedig arra, hogy még a legkatasztrofálisabb szituációkból is akadhat kiút, s bizony van fény az alagút végén. Szó szerinti csatákban is, meg a játékfejlesztés csatáiban is. De miért hozom ezt fel? Nos, azért, mert a War Mongrels körülbelül az a játék, mely veszélyesen közel sodort az agyvérzéshez (néhány fejfájáscsillapítót minden vicc nélkül be kellett vennem), sőt, készen is álltam arra, hogy jól idejövök, és megmondom, hogy az egész dolog mekkora egy trágyakupac. De nem így lett – minél többet játszottam vele, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy az idegölő, gyakran megbocsáthatatlan technikai sárréteg alatt egy alapjaiban véve élvezetes játék lapul.

Túlélni az ellenséges területen

Aki annak idején a Desperados-al, esetleg a Commandos sorozattal nőtt fel, azok számára nyilván nem szorul bemutatásra a játék s annak műfaja. Alapjait tekintve egy felső nézetű lopakodós taktikai játék némi akcióval, melyben jól képzett második világháborús csipet-csapatunkat vezényelve kell keresztbe tennünk a nácik tevékenységeinek. Egyik emberünk képes lesz füttyentéssel, esetleg tárgyak hajításával figyelmet elterelni, egy másik karakter SS egyenruhát öltve képes elvegyülni a németek közt, egy megint másik pedig a távcsöves puska mestere. Sorolhatnánk még, de egy szó, mint száz: változatosság bőven akad, szabadságharcosaink egyedi adottságainak kombinálása révén pedig minden misszió képes valami újat, érdekeset nyújtani – főleg, ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb pályán mindig más-más embereket kell irányítanunk. Úgyhogy ez mindenképpen tetszett, ahogy az utunkba kerülő akadályok is: a nácik olykor elektromos kerítéssel próbálnak szó szerint keresztbe tenni nekünk, de akad, hogy az álruhákat kiszimatoló vadászkutyákat, vagy mondjuk egy börtönkomplexus fényszóróit kell kerülgetnünk. A lényeg, hogy mindig van valami extra faktor, ami külön alkalmazkodást kíván meg, ez pedig klassz.

Ami a fentieket még izgalmasabbá teszi, az az ún. Planning (tervezés) Mód, mely gyakorlatilag befagyasztja az időt, s lehetőséget ad arra, hogy szépen egyesével előre kiosszuk a parancsokat minden egyes karakterünknek. Amint végzünk, szépen nyomunk egy Entert, és már indul is a többemberes akció, mellyel bőven lehet taktikázni: egyik emberünk például elvonhatja egy őr figyelmét, míg a másik szépen ellopakodik a háta mögött, de lehetőség akad arra is, hogy például egyszerre három ellenfelet iktassunk ki tökéletesen összehangolt időzítéssel. A játék tehát akkor a legizgalmasabb, amikor képes reflektorfénybe állítani a csapatmunka gyümölcsét, s én is ekkor szórakoztam vele a legjobban.

Harc a fronton és a programmal

A fentiek alapján nyilván úgy tűnhet, hogy egész nap áriákat kívánok zengeni a War Mongrels-ről. Tenném is, ha adna rá több okot. Amikor minden klappol és úgy működik, ahogy kell, akkor bizony nagy az öröm – ez azonban körülbelül csak az esetek 50%-ára érvényes, a játék ugyanis nagyon gyakran képes elgáncsolni saját magát. Mondjuk ki: a War Mongrels hemzseg a bugoktól és egyéb technikai problémáktól, s őszintén szólva nem is emlékszem, hogy az elmúlt néhány évben játszottam-e volna ennél bugosabb produktummal. Egyedül a The Waylanders ugrik be, de az a játék egy külön kategória, úgyhogy most hagyjuk is. A bugok sokrétűek: némelyikük megmosolyogtató, de akad bőven olyan is, melytől konkrétan elmegy az ember életkedve, sőt, még a játékkal sem képes haladni miatta. Szinte már nevetséges, hogy majdnem 5 percenként futottam bele valamilyen kisebb-nagyobb problémába, mely arra kényszerített, hogy visszatöltsek egy korábbi mentést, s nem is akadt olyan misszió, hol ne kellett volna a nácik mellett még a bugokkal, az irányítással és a mesterséges intelligenciával is megküzdenem. A folytonos frusztráción túl ez egyfajta kiszámíthatatlanságot is csempészett a játékba, ugyanis soha nem tudtam, hogy mit fog hozni a következő néhány perc – azaz, hogy ezúttal éppen   melyik játékmechanika fogja bemondani az unalmast. Értem én, hogy egy lopakodós játékban kell az izgalom és a kiszámíthatatlanság, de vannak ennél jobb módszerek is. Számtalanszor láttam, hogy karakterek véglegesen beragadnak és mozgásképtelenné válnak, hogy bizonyos képességek egyszerűen nem működnek úgy, ahogy kellene, de azt is, hogy egy-egy misszió és objektíva nem aktiválódik. Lehetne sorolni napestig, ahogy azt is, hogy hányszor tett keresztbe nekem a néhol nevetségesen inkompetens mesterséges intelligencia, mely gyakran folyamodik olyan badarságokhoz, hogy azt még egy bugos Skyrim NPC is megirigyelné. Külön hab a tortán például, amikor az egész mentési rendszer omlik össze, a játék pedig úgy dönt, nem engedi lementeni a játékállást, a szerencsétlen játékos pedig kénytelen ugyanazt a szekvenciát újra meg újra végigjátszani. Olykor tényleg azt hittem, beleőszülök ebbe az egészbe. Szintúgy külön csatákat kell vívni az ügyetlen, kesze-kusza irányítással (főleg a komplexebb manővereknél), valamint a játék ún. harci módjával, mely elvileg könnyebbé tenné az ellenfelek lepuffantását (a mozgás például az egérről WASD-re vált), a valóságban azonban szinte csak béklyóként funkciónál, a kamera ugyanis ritkán van ott, ahol lennie kéne, az egynél több karakter szimultán irányítása pedig ebben a módban egy kész katasztrófa.

Könnyed történet

Történeti szál is akad, sokat azonban sajnálatos módon nem nyújt. A sztori és a karakterek közti csacsogás többnyire csak töltelék szinten van jelen, s habár a főhősök kitűnnek annyira személyiségükkel, hogy emlékezzek rájuk, dialógusaik messze nem hozták az általam elvárt színvonalat. Egyrészt a szinkronszínészi játék rendkívül felemás, másrészt maga az írási stílus és a konkrét párbeszédek rendkívül érdektelenek: ahelyett, hogy egy sötét, elgondolkodtató és szívszorító történetet kapnánk a háború áldozatairól, valamint Hitler könyörtelen rezsiméről, karaktereink inkább egymás között civakodnak, s már számtalanszor elhangzott kliséket hoznak elő, miközben kilencezerszer elmondják, hogy a nácik mekkora szörnyetegek. Személy szerint jobban örültem volna egy felnőttesebb prezentációnak, melyben az átvezető animációk során a német katonákat nem rajzfilm-farkasként ábrázolják.

Összességében milyen játék a War Mongrels?

Rendkívül nehéz helyzetbe hozott a War Mongrels, hiszen elsősorban egy olyan játékkal van dolgunk, mellyel olykor jól szórakoztam, máskor viszont szinte a hajamat téptem miatta. Nyilvánvaló, hogy rengeteg munkát fektettek bele a készítők, ahogy az is, hogy megvannak itt az alapok egy klassz és kielégítő lopakodós akció-kalandhoz. Ehhez azonban alapfeltétel, hogy a játék működjön is, s ne érezzem azt, hogy cellux tartja össze. Tetszik a vizuális stílus, a részletes pályadizájn, a változatos karakterek és képességek, valamint a velük való taktikázás. A Planning Mode-al is jól el lehet szórakozni, tervezgetni. De, és szerintem ez lesz az évszázad legnagyobb de-je: a játék bugos. Reménytelenül, végtelenül, hihetetlenül bugos. Úgy káromkodtam a kismillió hiba miatt, mint a kocsis, ezt pedig tényleg nehéz elnézni... de nem lehetetlen. Aki képes arra, hogy vért verejtékezve túltegye magát a gyakran tényleg idegölő bugokon, az jómagamhoz hasonlóan valószínűleg képes lesz egy többnyire pozitív élményt kifacsarni a War Mongrels-ből – legalábbis akkor, amikor a játék épp méltóztatik engedélyt adni rá.


If you liked this article, follow us on our channels below and/or register!
Discussions