Én személy szerint azon véleményen vagyok, hogy egy erős kezdet nem garantálja a biztos sikert, sőt, egy papíron jól hangzó ötlet sem feltétlen válik automatikusan egy fantasztikus interaktív élménnyé. Ezt első sorban azért hozom fel, mert (mint azt a fenti cím is mutatja) éppen az Industria című narratív FPS-ről készülök rövid élménybeszámolót tartani – egy olyan, többek között a Half-Life sorozat által ihletett projektről van szó, mely alternatív dimenziókba nyúló, izgalmas sci-fi kalandot ígér, gyakorlatban azonban képtelen eleget felmutatni ahhoz, hogy ezt a remek alapfelállást megfelelően képernyőnkre fesse.

Kelet-Berlinből egy párhuzamos világba
Úgyhogy kezdjük is annál a bizonyos alapfelállásnál, mert anno nekem is ez keltette fel az érdeklődésemet. A történet a berlini fal lebontásának éjjelén kezdődik, hősünk pedig egy Nora névre hallgató tudós, ki a játék által meglepően hitelesen rekonstruált nyolcvanas évekbeli apartmanjában kap egy titokzatos hívást. A játék hangulata itt éri el tetőpontját: a híradó a tévén, a sötét, magányos retró-lakás, és a kihalt utcákon katonásan sorakozó betontömb-lakásokok mind-mind dicséretre méltóak. De ezzel el is fogytak a dicséreteim, a nagyban beharangozott párhuzamos világba átlépve ugyanis azon találtam magam, hogy ez a dimenzió valahogy messze nem olyan érdekes, mint 1989.

Egy kicsi Half-Life és némi Terminator film utóhatás
Az Industria egyik legnagyobb hiányossága pont az a szó, amit most begépeltem – a hiányosság. Az, hogy félkész produktumnak érződik, abszolút minden szempontból. A bejárható párhuzamos világ érdemleges felfedezéstől mentes, feltéve, ha eltekintünk az itt-ott fellelhető, amúgy unalmas, semmitmondó szövegeket tartalmazó jegyzetektől; a játék azonban még így sem képes felkelteni a vágyat az egyszeri játékosban, hogy letérjen a többnyire lineáris, jól kitaposott ösvényről. Robotszerű ellenfeleink fantáziátlanok, mesterséges intelligenciájuk pedig sok kihívással nem szolgál – a szerencsétlenek csak rohannak felénk, mint a birkák, mi meg szépen lepuffantjuk őket. A játék egy-két ponton az ellenfelek mennyiségével próbálja mesterségesen megemelni a nehézségi szintet, ez pedig inkább frusztráló, mint élvezetes. Mindenesetre maga a puffogtatás tisztességesen lett kivitelezve, még akkor is, ha fegyverarzenálunk legalább annyira ötlettelen, mint maga a sztori – akad egy kispisztoly, egy sörétes puska, egy gépfegyver és egy távcsöves puska, úgyhogy kreatív, idegen beütésű fegyverekre ne számítson senki. No meg érdekes fejtörőkre sem, ezek ugyanis olyan szinten semmilyenre sikeredtek, hogy nagy többségükre már most nem emlékszem; talán mindent elmond az, ha elárulom, hogy még én is meg tudtam oldani őket, én pedig aztán tényleg a világ legszerencsétlenebb fejtörőoldója vagyok.


Összességében milyen játék az INDUSTRIA?
Összegezve az Industra körülbelül az a játék, mely nem ejtett rajtam kifejezetten mély sebet, s nem csinált semmi olyat, ami úgymond kicsapta volna nálam a biztosítékot. De olyat sem volt képes letenni az asztalra, amire később emlékezni tudnék. Kidolgozatlan, hiányosnak érződő sztorija néhány röpke óra alatt, továbbá mindennemű lezárás nélkül ér véget, s habár világát nyilván régi klasszikusok ihlették, maga a játék képtelen megtalálni saját, önnön hangját, mely kiemelné a tucatcímek sokaságából.