Nyomasztó és misztikus kozmikus horror – The Nameless City – Ismertető

Kellemes meglepetésként érkezett a Paradnight Studio The Nameless City című horrorkalandja, mely számos erénye mellett még azt is elérte, hogy relatíve rövid hossza ellenére mégis egy kellően emlékezetes, hangulatos élményt tegyen le az asztalra. Mint az a címből nyilván kitalálható, a projekt H.P. Lovecraft The Nameless City (A névtelen város) című írásának feldolgozása, melyben magányos hősünk az arab sivatag mélyére vándorol, hogy egy misztikus eredetű város – és földalatti komplexus – sötét titkaiba ássa bele magát. Az alapfelállás jó, s örömmel jelenthetem, hogy maga a játékadaptáció is az: a The Nameless City kielégítően ragadja meg azokat az elemeket, melyek a Lovecrafti horror alapjait adják, s szándékosan minimalista vizuális stílusa ellenére is rendkívül pozitív élménnyel szolgált.

„Meghalni nem halhat meg az, Mi örökkétig áll, Számlálatlan korok során Enyészik – a Halál”

A játék abszolút nem vesztegeti rövid idejét, s egyből szinte a monitorból kinyúlva, s minket ruhánknál fogva rángat be túlvilági titkokban és misztikumokban gazdag Lovecrafti univerzumába, sőt, narrátorunk egyből a műből direkt idézve indítja a sztorit, így adva meg az alaphangulatot. A tűző nap, az elhagyatott romrengeteg és a kíméletlen sivatagi hőség PSX-es stílusban elevenednek meg, az alacsony felbontású és poligonszámú prezentáció ellenére azonban a jól kivehető formák és erős színek használatával, valamint a hatásos történetmeséléssel a játék könnyedén eléri, hogy az ember egyből felüljön erre a metaforikus narratív vonatra. S habár történetünk furcsa szimbólumok és groteszk szobrok vizsgálatával kezdődik, nem telik bele sok idő, mire nyomasztóbb fordulatot vesznek az események – a The Nameless City rövid, körülbelül 60-90 percre tehető játékideje ellenére kellő mennyiségű kozmikus horrorhangulatot facsar ki magából, legjobb jeleneteit pedig okosan a kaland végére tartogatja. Minél mélyebbre hatolunk a romokban, annál többet fedezünk fel, a látottak pedig gyakran borzalmas implikációkkal bírnak; a játék továbbá remekül illusztrálja a misztikus város végtelennek tűnő mélységét, kalandjaink során ugyanis gyakran megállás nélkül haladunk egyre lefelé, egyenesen az ismeretlen sötétségbe – az egész szinte már szimbolikusnak is érződik, ahogy hősünk egyre távolabb kerül a fénytől és az emberi civilizáció utolsó foszlányaitól. Mindez pedig soha nem válik erőltetetté vagy repetitívvé, a játék során ugyanis fokozatosan elhatalmasodik rajtunk egyfajta nyomásérzet, hogy innen már nincs visszaút – a nem evilági misztikumok iránti kíváncsiságunk mégis hajt előre, mintha molyok lennénk az égő lámpa előtt, mindez pedig úgy érzem, jól visszaadja az önnön halálukba rohanó főhősök Lovecrafti tradícióját. Érdemes még továbbá megjegyeznem, hogy a játék mesterséges intelligencia által generált képeket is tartalmaz elszórva, melyek elsősorban a felfoghatatlan kozmikus víziókat hivatottak szimbolizálni: úgy éreztem, ez többnyire okosan alkalmazta ezt a technológiát, s nem érződött oda nem illőnek.

Sötétség és ép elménk végzete

Habár a játék elsősorban a felfedezésre és a történetmesélésére fókuszál, kisebb-nagyobb fejtörőket és egyéb játékmeneti elemeket is kapunk. A névtelen városban töltött időnk alatt például számos rúnaszerű szimbólumot fogunk felfedezni, melyek bizonyos kombinációjával ilyen-olyan mágikus képességre tehetünk szert – ezek, talán mondanom sem kell, a fejtörők megoldásában lesznek hasznunkra. A játék során mindenesetre csak néhány ilyen rúnát találunk, s habár igazán lehetett volna belőlük picit több, még így is egész jól illeszkedtek a narratívába – használatuk ugyanis negatív hatással van karakterünk ép elméjére, mely mind játékmeneti, mind történeti szinten azt kommunikálja, hogy veszélyes, földöntúli erőkkel játszadozunk. Kifejezetten tetszett az a jelenet például, melynek során fáklyánk végleg kiég, nekünk pedig az imént említett nem evilági mágiára támaszkodva kell fényt csiholnunk a furcsa, szinte természetfeletti erővel bíró sötétség burkolatában. Egy szó, mint száz, a fejtörők ugyan aligha fognak akárkit is megizzasztani, mégis kellő mennyiségű változatosságot adnak a játéknak, továbbá a narratívát és a hangulatteremtést is szolgálják. A végkifejlettel pedig kifejezetten meg voltam elégedve: a borzalmas képsorok és jól előadott narráció révén elsősorban az az egy gondolat járt csak a fejemben, hogy „na igen, így kell egy Lovecrafti játékot befejezni”.

Összességében milyen játék a The Nameless City?

A fentiek alapján szerintem nyilvánvaló, hogy meg voltam elégedve a The Nameless City-vel. A projekt a Lovecrafti irodalom nyomasztó és misztikus hangulatát ötvözi saját játékmeneti elemeivel, melyek könnyűszerrel olvadnak bele a narratívába, s nem érződnek sem erőltetettnek, sem oda nem illőnek, a végkifejlet pedig szerintem pontosan azt hozza, amit egy Lovecraft adaptációtól elvárna az ember. Én személy szerint hangulatosnak találtam a PSX-kor által ihletett retro grafikát is, habár beismerem, hogy ez igazából ízlés kérdése; ennek ellenére mindenképpen dicséretes, hogy a játéknak nem volt szüksége hatalmas vizuális büdzséhez ahhoz, hogy kielégítően visszaadja a neves író által népszerűvé tett kozmikus horror életérzést. A The Nameless City-t így tudom ajánlani bárkinek, akinek van egy szabad órája, s szeretne röviden elmélyülni egy gondosan megalkotott Lovecraft adaptációban.

A The Nameless City a Steam-en és az Itch.io-n érhető el.