You're reading the Hungarian version of this article.Click here to read the English version.

Nincsen rózsa tövis nélkül – Dreamscaper Ismertető

Gare – 2021. szeptember 6. 16:26
Share on

Szerintem elmondható, hogy még a legjobb játékoknak is akadnak olyan elemei, melyeket egyes emberek a hátuk közepére kívánnak. A Dreamscaper sem kivétel: a belső démonokkal való küzdelmet a klasszikus roguelike-ok műfajbéli sajátosságaival ötvöző akció-RPG ugyan nemes témákkal foglalkozik, mégis úgy érzem, roguelike mivolta egyfajta béklyó is a lába körül. Ez szerencsére még így sem mérgezi meg az élményt, a játék pedig kellemetlen hibái ellenére is klassz – ha viszont valaki megkérdezi, mit gondolok a Dreamscaper-ről, valószínűleg azt fogom mondani, hogy volt, amikor jól elszórakoztam vele, és volt, amikor látni sem akartam.

Életre kelt a rémálom

A Dreamscaper alapfelállása már önmagában is érdekes: főhősünk a mindennapi élet kihívásai mellett éjjelente szó szerint beleveti magát álmaiba, s önnön rémálmaival küzd meg – és nem, ez a mondat nem egy Persona hasonlatnak indult. Mindenesetre az álomvilágban való kolbászolás a dungeon crawler akció-szerepjátékok alapjait mind-mind felsorakoztatja: gurulunk, hárítunk, kombózgatunk, valamint a procedurálisan generált labirintusban összegyűjtött random álomképességeket (értsd: varázslatokat) is bőven kamatoztathatjuk – aztán szépen jön egy bossharc, melyet legyűrünk, s jöhet a következő szint, hol kezdődik megint minden elölről. Ez egy alapvetően addiktív formulát eredményez, az ellenfelek látványos kaszabolása, valamint a roppant hangulatos álomdimenziók kiaknázása pedig egy darabig kellemes, szinte már relaxációs élményt is nyújt; a harcrendszer klassz (az ellenfeleket néhol úgy pofozhatjuk, mint a teniszlabdát), a fellelhető speciális álomképességek változatosak, érdekesek. De – és itt jön az a csúnya de – mindig akad valami, ami rontja az összképet, ez a mentalitás pedig („ez végül is jó, viszont...”) a Dreamscaper-el eltöltött óráim tetemes részére kihatott.

Jól ütemezett harcok

A harcrendszer például rendkívül tetszetős, és valódi álom-szuperhősnek is érzi magát az ember, amikor sikerül már-már művészi precizitással körbetáncolnia a harcmezőt, jól időzített ütésekkel, hárításokkal, miegymással. Sajnálatos módon a játék amúgy gyönyörű vizuális stílusa az, ami keresztbe tesz a dolgoknak: nem egyszer fordult velem elő, hogy a képernyőn zajló effektek és robbanások kavalkádja miatt konkrétan nem tudtam rendesen szemmel követni az akciót, mely megnehezítette a kombózást és hárítást, így kényszerítve arra, hogy a stratégiám eszeveszett gombcsépelésbe fajuljon. Ez egy darabig még működik, a későbbi pályákon azonban a nehézségi szint is szépen emelkedik, a fejetlen csirke módjára való futkározás pedig hamar elévül. A másik nagy fájdalmam a játék esztétikai stílusához kapcsolható, az ellenfelek kinézete ugyanis rendkívül felejthető – olyannyira, hogy gyakran nehéz őket megkülönböztetni a pálya egyéb részeitől. Olykor egyenesen beleolvadnak a háttérbe (főleg a sötétebb szinteken), gyakorlatilag mesterségesen nehezítve meg az egyszeri játékos dolgát. Ez a probléma kifejezetten domináns a játék negyedik pályáján, mely elsősorban a fekete és vörös színekkel operál, s talán az sem teljesen véletlen, hogy szintúgy ezen a pályán haláloztam el a leggyakrabban.

Procedurális labirintusok

Nem is lenne ugye roguelike a roguelike a véletlenszerűen generált elemek nélkül, s ez a Dreamscaper-ben sem működik másképp: a kaland során procedurális labirintusokat fedezünk fel, s részben a szerencsén és a véletlenen múlik, hogy egy adott nekifutás során milyen tárgyakat, képességeket találunk. Mindez papíron jól hangzik („minden végigjátszás friss lesz!”, halljuk oly gyakran), s gyakorlatban egy darabig jól is működik, a fellelhető képességek pedig vannak annyira változatosak, hogy szinte minden egyes végigjátszásban találjunk valami újat. A véletlengenerált tárgyak és helyszínek azonban nem képesek hosszútávon megfrissíteni az végtelenségig ismétlődő pályákat, a játék pedig így – legalábbis számomra – hamar unalomba, repetícióba torkollott, mert konkrétan úgy éreztem, hogy ugyanazokat a szituációkat játszom végig újra meg újra. S habár képesek vagyunk bónusz helyszínekkel (fejtörős szobák, extra kihívást nyújtó szobák, etc.) bővíteni minden egyes labirintus szoba-repertoárját, ezek feloldása időbe telik, s nem feltétlen lesz mindenkinek türelme hozzá.

Találkozás a való világgal

Jelentősen többet vártam továbbá a Dreamscaper valós világban játszódó részeitől is. Az egész alapfelállás arra épít, hogy hősünk hogyan manőverez éjjeli és nappali teendői között, én pedig elsősorban arra számítottam, hogy egy érdekes, magával ragadó sztoriszálat kapok, ehelyett azonban az NPC-kkel való társalgás inkább érződik mesterséges, videojátékos kötelességnek, mint valódi narratívának. A helyi lakosokkal, ismerősökkel való interakció többnyire annyiban merül ki, hogy veszünk nekik egy ajándékot, mely megnöveli az intimitás sávunkat, ez pedig egy többnyire elhanyagolható bónusszal (pl. X százalékkal többet sebzünk) vértezi fel hősünket. Ezek mellé mindenesetre még társul néhány rövid, gyakran semmitmondó csevegős jelenet is, de ezek aligha segítettek abban, hogy ne csupán pénzbedobós bónusz-automataként kezeljem a karaktereket. A narratív vonal tehát nagyon nem fogott meg – s mondom ezt úgy, hogy jómagam általában pont a sztorira és a karakterekre próbálok ráfókuszálni, s ezekből nyerem a legtöbb élvezetet. A Dreamscaper-rel eltöltött órák során azonban nem éreztem, hogy kapnék akármi maradandót is, a hamar lezavart ajándékosztogatás után pedig siettem is vissza az álomvilágba szörnyeket csépelni, mert annak több értelmét láttam.

Összességében milyen játék a Dreamscaper?

A roguelike műfaj szellemének jegyében így a végére én is megismétlem magam: nincsen rózsa tövis nélkül, így még a legjobb játékoknak is akadnak olyan elemei, melyeket egyes emberek a hátuk közepére kívánnak. A Dreamscaper pedig sok mindent jól csinál. Az alapmechanikák kompetensen működnek, a zseniálisan megkomponált zenei aláfestésről ódákat lehetne zengeni, a mesés álomvilágok vásznán kibontakozó akció-szerepjátékos szörnykaszabolás pedig kellemes, látványos kikapcsolódást nyújt kis adagokban. A fentieket azonban némileg aláaknázza a roguelike műfaj DNS-ébe kódolt repetíció, a harcrendszer időnkénti keszekuszasága, valamint a lebilincselő narratív elemek hiánya. Hibái ellenére még így is azt mondom, hogy klassz kis játék a Dreamscaper, habár személy szerint számomra nem nyújtott akkora élményt, mint szerettem volna.

Discussions

If you liked this article, follow us on our channels below and/or register!