You're reading the Hungarian version of this article.Click here to read the English version.

NieR: Automata – Dicsőség az emberiségnek – Ismertető

Gare – 2017. június 13. 19:53
Share on

A Yoko Taro elméjéből született, s a PlatinumGames csapatának tapasztalata révén világra hozott NieR: Automata a 2010-es kult klasszikus NieR új epizódjaként robbant be a játékpiacra, s ötvözte Yoko emlékezetesen egyedi történetmesélési stílusát a Platinum-tól már megszokott, adrenalintól túlfűtött, megállás nélküli hack & slash akcióval. A NieR: Automata egy felejthetetlen utazásra invitál egy pusztulás szélén álló világba, hol a gépek ellen elszánt háborút vívó androidok jelentik az emberiség utolsó reményét; a játék a látványos akció mellett olyan narratívát is letesz az asztalra, mely elvarázsolja, meglepi, s elgondolkodtatja majd az egyszeri játékost.

2B or not 2B

Az Automata története kellően apokaliptikus alapfelállással startol – földönkívüliek támadása révén az emberiség utolsó tagjai a Holdra menekültek. A Föld romokban hever, az emberek pedig – végső próbálkozásként – egy android-hadsereget küldtek le a felszínre, hogy megvívják s megnyerjék nekik a háborút. A játékos körülbelül itt jön a képbe, a sztori kezdetekor elsősorban a 2B névre hallgató android és társát, 9S-t irányítva. S természetesen ugye spoiler-ekbe nem mennék bele, mégis burkoltan meg kell jegyezzem: a NieR: Automata-t egynél többször is végig lehet – sőt, kell – vinni, hiszen csupán a harmadik végigjátszás után bontakozik ki teljesen a sztori. Ezzel összeségében nagy titkot nem árultam el, hiszen maga a játék is figyelmeztet rá egy felugró üzenet révén – mindenesetre aki kíváncsi arra, miért kap ennyi dicséretet a játék manapság, az első végigjátszása után még véletlenül se tegye le a kontrollert, billentyűzetet, kutyafülét.

Mint a legtöbb Platinum által fejlesztett játék, így az Automata is folyékony, pörgős akciót kínál, mint azt a cégtől már megszokhattuk – s habár a játék nem jelent hatalmas kihívást (legalábbis Normál fokozaton), csatái mindenesetre kielégítően látványosak, könnyen irányíthatók. A játék továbbá számos fegyvertípust és bónusz skill-t is felsorakoztat: ez utóbbiakat a mögöttünk lebegő hűséges robotra szerelhetjük fel, s használhatjuk harc közben – hatásukat tekintve akad itt offenzív és támogató egyaránt, s játékstílus válogatja, hogy éppen melyiket használja az ember. Kulcs szerepet töltenek be továbbá a harcrendszer testreszabása terén az ún. Plug-in Chip-ek, melyeket éppen irányított karakterünkre aggathatunk, s hatásukat tekintve szintúgy sokrétűek, bár altalában valamilyen passzív bónusszal szolgálnak, legyen az több HP, sebzés, vagy miegymás. Használatuk amúgy jelentősen meg fogja könnyíteni dolgunkat, sőt – és itt a hardcore közönségnek szólok – kellő mennyiségű fejlesztés után többnyire trivializálja is a harcrendszert: miután például ráakadtam egy olyan Plug-in Chip-re, mely minden egyes legyőzött ellenfél után visszatöltötte a HP-m egy tetemes részét, nos, ekkor váltam körülbelül legyőzhetetlenné. Szerintem körülbelül egy kézen meg tudnám számolni, hogy hányszor haltam meg a kampány során.

“Hacking” és slashing

Némileg könnyed (normál) nehézségi szintje és változatosságban hiányos ellenfélrepertoárja ellenére az Automata közben mégsem éreztem azt, hogy unatkoznék, sőt: az elő-előforduló ún. „bullet hell” részek – ekkor a felénk áradó lövedékek tucatjait kell elkerülnünk – gondoskodtak arról, hogy soha ne aludjak be, még az x-edik végigjátszás után sem. S ha már a bullet hell-ről van szó: az Automata-ban van egy bizonyos minijáték is (a szintén játszható 9S képes arra, hogy ellenfeleket meghackeljen, s többek között átvegye felettük az irányítást), amit egyszerre lehet szeretni, de gyűlölni is. A lényeg abból áll, hogy meghackelünk egy ellenfelet, maga a folyamat azonban csak akkor jár sikerrel, ha teljesítünk egy rövid bullet hell minijátékot is – ilyenkor egy, az éppen meghackelt robot belső áramkörét szimbolizáló apró arénában kell saját „űrhajónkkal” lövedékek közt manőverezni, majd célpontunkat elpusztítani. Az első néhány alkalommal élveztem a dolgot – kellően egyedi élményt nyújtott, de úgy is érzem, hogy borzalmasan – s talán indokolatlanul – nagy hangsúlyt fektet a játék erre a hackelési minijátékra. Az sem segít a dolgon, hogy a folyamat rendkívül frusztrálóvá is válhat, a minijáték közben ugyanis könnyű elhalálozni, ekkor pedig kezdhetjük az egészet elölről. A történet folyamán számos olyan szituációba fogunk kerülni, hol a játék erőteljesen le kívánja gyömöszölni a torkunkon ezt a minijátékot, én pedig csak fohászkodni tudtam, hogy gyorsan le lehessen tudni a dolgot – őszintén szólva alig vártam, hogy végre egy másik karaktert irányíthassak, csak hogy ne kelljen vele többet foglalkoznom.

Apró addendumként meg kell jegyeznem, hogy a PC port... messze nem tűnt tökéletesnek. Jómagam nem tartom magam tech-zseninek, így nem próbálok meg olyan témáról beszélni, amihez nem értek – mindenesetre a játék vissza-visszatérő megakadásai, megmagyarázhatatlan kifagyásai úgy látszik, nem csak nálam fordultak elő, ez pedig sokak számára kiváltképp frusztráló élményhez vezethet. Nem azt mondom, hogy mindenkinél megjelenik majd a probléma, ám egy említést mégis megér.

Titokzatos kalandok és mellékküldetések

Lévén, hogy többnyire nyitott világgal operáló RPG-vel van dolgunk, így az Automata-ban is megtaláljuk a szerepjátékok egy régi hagyományát: a mellékküldetéseket. Számos bónusz feladat vár majd ránk kalandjaink során, s habár legtöbbjük – játékmenet szempontjából – körülbelül az átlag-MMO tucat-questjével vetekszik, mégis azt kell mondanom, érdemes teljesíteni őket. Legalábbis legtöbbjüket. Az ok roppant egyszerű: a NieR: Automata mellékküldetései gyakran emlékezetes mini-sztorikkal szolgálnak, háttértörténeteik pedig tovább színesítik a már amúgy is érdekes gép-világot azok számára, akik kíváncsiak a felszín mögött lapuló részletekre.

Mindenesetre itt is embere válogatja majd, hogy ki-ki mennyire tud elmélyülni a bónusz teendők letudásában: jómagam el tudtam szórakozni velük, de aki akciódúsabb dolgokra vágyik, az nem feltétlenül akar majd ládákat tologatni, vagy a sivatag kellős közepén elveszett robot-lánykákat terelgetni, mint juhászkutya a birkát. Az Automata bejárható világa végtelenül hangulatos, ám mindemellett fájdalmasan üres is, így a mellékküldetéseken túl sok egyébre nem lesz alkalmunk – aki hozzám hasonlóan szeretné picit meghosszabbítani s feldobni ebben az amúgy nagyon is érdekes világban való utazását, az talán nem fogja megbánni, hogy szán egy kis időt ezen küldetésekre. Másoknak azonban lehet, hogy mindez túl unalmas, értelmetlen időpazarlás lesz.

Ismeretlen hősök

Az Automata története mindenképpen bővelkedik a váratlan, meglepő fordulatokban, habár tökéletesnek nem nevezném – mindenképpen le tud tenni az asztalra egy-két érdekességet, de magát az elmesélt történetet nem éreztem halhatatlan klasszikusnak. Ez önmagában azonban nem jelenti azt, hogy maga a játék – összességében – ne jelentett volna maradandó élményt. Sőt, talán ez egyik legemlékezetesebb 2017-es játékkal van dolgunk: az Automata azonban inkább elsősorban egyedi prezentációjával, kivitelezésével, hangulatos világával, s a történet mögött megbúvó egzisztenciális témákkal fogja sokak szívébe belopni magát.

Az Automata-t továbbá egy hatalmas csorba tartotta vissza attól, hogy tökéletesen legyen. Már korábban is utaltam rá, hogy a történet nem annyira kidolgozott, mint azt szeretném, s most ugyanezt kell kijelentenem a szereplőgárdáról, kik amúgy a sztori tartóoszlopaiként funkcionálnak – vagy legalábbis kellene. A lényeg tehát az, hogy az Automata főhősei – még az a bizonyos karakter is, kinek fejlődése a sztori egy jelentős részét képezi – messze nem kapnak elég időt a reflektorfényben, hogy személyiségeik teljes mértékben kibontakozzanak, mely ahhoz vezet, hogy a játék hatalmas pillanatai is vesztenek némit összhatásukból, hisz olyan karaktereket állítanak középpontjukba, kikről vajmi keveset tudunk. A sztori tehát – még egy-egy könnyen megjósolható csavarjával együtt is – remek lenne, sőt, már most szeretném az egész világnak szétkürtölni, hogy igenis mennyire klassz volt... s pont ezért fájt, hogy nem szakított elég időt arra, hogy hagyja magát tisztességesen kibontakozni. Azért próbálkozások akadtak, hiszen karaktereink itt-ott beszédbe elegyednek egymással, valamint kapunk a világot és a mellékszereplőket szerepeltető mellékküldetéseket, email üzeneteket, valamint egyéb olvasnivalót is opcionális feljegyzések keretei közt, de ez mégis kevés. A lényeg tehát az, hogy ha a játékos nem ismeri a szereplőket, úgy picit nehéz érzelmi kötődést kiváltani benne, a történet pedig... nos, nem mondanám azt, hogy üressé válik, de mindenképpen veszít valamit – mindezt pedig tisztességesebb karakterépítéssel ki lehetett volna küszöbölni. Ez pedig nagy kár, hiszen a potenciál abszolút megvolt, ahogy a szituációk is (mint mondtam, a sztori alapfelállása remek), sőt, a zenei aláfestés is. A soundtrack-et amúgy külön cikkben lehetne dicsérni, hiszen valóban az utóbbi évek egyik legjobb OST-je lett, minden túlzás nélkül.

Dicsőség az emberiségnek

Nier: AutomataPlatform: PC, PS4Genre: Action, RPGDeveloper: Platinum GamesPublisher: Square EnixRelease: 02/23/2017Szóval így a végére miféle konklúziót tudunk leszűrni a fentiekből? Hát, többnyire annyit, hogy a NieR: Automata egyfajta csiszolatlan gyémánt, melyen tudok mit kritizálni, panaszaim mellett azonban rajongásomat is ki kell, hogy fejezzem. A játék ugyanis így is jó lett: a videojátékokon keresztül történő művészi megnyilvánulás egy szép példája, melynek gépszíve rendületlenül pumpálja az éltető olajat minden egyes mesterséges kapilláris erébe, s tölti tele egyéniséggel, személyiséggel. Aki egy, az átlagostól eltérő, több szinten is egyedi játékélményre vágyik idén, az véleményem szerint mindenképpen szánjon időt a NieR: Automata-ra.

Discussions

If you liked this article, follow us on our channels below and/or register!