A Moons of Madness érdekes ötlettel nyitott a játékosközönség felé: mi lenne, ha a lovecrafti horrort elvinnénk a világűrbe? „A kozmikus horror találkozása a science-fiction-el” így leírva roppant érdekesen hangzik, meg aztán ki is ne szeretné az olyan horrorélményeket, melyek során egy elhagyatott űrbázison – azaz inkább Marsbázison – botladozunk végig hátborzongató fémfolyosókon, miközben a sötétben visszhangzó furcsa neszektől áll fel a szőr a hátunkon? Hát, maradjunk annyiban, hogy az egyetlen furcsa nesz, amit ma hallani fogunk, az az, ahogy épp a fejemet verem a leközelebbi falba.
Planthulhu hívása
Hogy főhősünk egy lovecrafti rémségekben gazdag Marsbázison rekedt, már így önmagában remek alapfelállás, s az ember már szinte látja is lelki szemei előtt a kiaknázásra váró potenciált. Aztán jön a hidegzuhany, a Moons of Madness pedig nem pazarolja az időt, s már az első öt percben tálalja a bemelegítő jump scare-t, csak hogy véletlenül se értsük félre, hogy milyen élményre kell számítanunk. Elismétlem, mert szerintem fontos: egy lovecrafti horrorjáték első teendője az volt, hogy a játékos képébe ordítson. Az én arcom körülbelül ekkor torzult egy hatalmas grimaszba, az első gondolatom pedig körülbelül az volt, hogy „na, ez is olyan lesz, mint a többi”. És valóban. Olyan lett, mint a többi. A Moons of Madness egy ún. walking simulator, mely egy-két érdemleges fejtörő ellenére inkább azzal van elfoglalva, hogy olcsó jump scare-ekkel „ijesztgessen”, meg egy olyan sztorit nyomjon le a torkunkon, amelybe a kozmikus istenek mellett még – érthetetlen módon – bele kellett gyömöszölni egy klisés családi drámát is.
De ez még nem minden, a játék további részei ugyanis legalább annyira fárasztók és banálisak, mint az összes többi letűnt horrorjátéké, amelyek az évek során az idő és a feledés martalékává lettek. Kalandjaink során kapunk a fülünkbe némi csicsergést is, a hozzánk időnként beszélő nemjátékos karakterekkel azonban nehéz bárminemű érzelmi kapcsolatot kialakítani, s meg lennék lepve, ha bárkit is érdekelt volna a sorsuk. Ami engem illet, én még a nevüket sem tudtam megjegyezni. Aztán bejön a képbe a szokásos őrült tudós esete az ő örült kísérleteivel, a történet során kapunk egy-két lineáris üldözős jelenetet is, melyeken szépen lineárisan végig tudunk vasutazni és körülbelül annyi izgalommal szolgálnak, mint a szennyesruha mosás; a következő metaforikus gyomros egy quick time event-ekből álló „bossharc” volt, de aki kevésbé akciódúsabb dolgokra vágyik, az röpke fél percen keresztül robotok elől bújkálhat a játék egyetlen – mellesleg rendkívül érdektelen – lopakodós jelenete során, mely valószínűleg csupán azért került be a játékba, hogy legyen ilyen is. A gyilkos robotok mellett vannak még gyilkos növények is, melyek meglepően nagy hangsúlyt kapnak a narratívában, mintha egy Lovecraftos horrorjátékban nem is lehetne izgalmasabb dolgokról beszélni, mint a gyilkos növények (megsúgom, lehetne), s később beköszön egy csápos rém is a maga fogatlan ijesztgetéseivel. És néha elhangzik egy, a Cthulhu mítoszt idéző érthetetlen kántálás is, hogy a játék diszkréten emlékeztessen arra, hogy ő bizony lovecrafti kalandjáték. Az emlékeztetőre mindenesetre szükség is van, a Moons of Madness tetemes része ugyanis aligha különbözik a már százszor látott és százszor ismételt tucathorroroktól, melyben az itt-ott elszórt lovecrafti elemek szinte csak díszként vannak jelen.
Öröm az ürömben
Akad azért a játéknak néhány pozitívabb benyomást keltő aspektusa is. A kaland helyszínéül szolgáló bázis például olykor hangulatos is tud lenni, felépítése, architektúrája pedig néha-néha – de csak nagyon halványan – az Alien: Isolation-re emlékeztetett, ami ugye végül is jó dolog. Itt-ott elejtve találunk továbbá pár hangulatosabb jelenetet is, s én leszek az első, aki beismeri, hogy bizony volt egy – de csak egy – jump scare, ami tényleg jóra sikeredett, s úgymond „kiérdemelte” azt a játék. Ami pedig a fejtörőket illeti, nos, ezekről elmondható, hogy a játék talán legerősebb oszlopát alkotják, s változatosság terén sem találtam bennük túl sok kifogásolnivalót: az egyik feladvány során például vegyszeres fiolákat kell a megfelelő módon kombinálnunk, hogy mérget keverjünk (ez személyes kedvenc volt), egy másikban áramkört szerelünk egy kisebb logikai fejtörő révén, megint másikban pedig picit matekoznunk is kell, habár nem sokat. Bázisbéli teendőink mindenesetre éppen megütik azt a lécet, hogy ideiglenesen ugyan, de elfeledtessék velünk a játék amúgy rendkívül fantáziátlan, valódi horrortól és félelmektől mentes mivoltát – sajnálatos módon a fejtörők azonban összességében nem elegendők ahhoz, hogy kihúzzák a Moons of Madness-t a fájdalmas középszerűség és a kiábrándító walking simulator-ok mocsarából.
Milyen játék a Moons of Madness?
Moons of MadnessPlatform: PC, PS4, XBox OneGenre: Action-adventure, Survival HorrorDeveloper: Rock Pocket Games Publisher: Funcom Release: 10/22/2019Aki egy valóban érdemleges, nyomasztó horror élményre vágyik, az itt nem fogja megtalálni, a Moons of Madness ugyanis egyáltalán nem ijesztő, ahogy emlékezetesnek sem nevezném – a történeti szál és annak karakterei rendkívül gyengére sikeredtek, a játék pedig inkább támaszkodik megfáradt klisékre és unalomig ismert jump scare rémisztgetésekre, mint valódi horrorra. A Moons of Madness körülbelül annyira nevezhető lovecrafti alkotásnak, mint a japán halpiac egy standjára kirakott polip: csápjai ugyan vannak, mással viszont aligha tud szolgálni.
