You're reading the Hungarian version of this article.Click here to read the English version.

Minoria – Keserű déja vu – Review

Gare – 2019. szeptember 4. 13:44
Share on

“Ami nem romlott el, azt nem kell megjavítani”, tartja a mondás, s habár nagyon szeretném azt mondani, hogy a Momodora játékokról elhíresült Bombservice által fejlesztett Minoria-ra is igaz, ezt sajnos nem tehetem meg. A 2016-ban megjelent Momodora: Reverie Under the Moonlight anno egy bájos, habár némileg felejthető játék volt, mely nem találta fel a spanyolviaszt, s túl sok újdonságot sem hozott a műfajhoz, de azért élvezhető volt. Sajnálatos módon a szellemi örökösként beharangozott Minoria a status quo-n egyáltalán nem kíván változtatni, sőt, még ront is rajta: legtöbb rossz tulajdonságaival együtt másolta saját elődjét, s tökéletesen meg van elégedve azzal, hogy gyakorlatilag a Reverie Under the Moonlight egy új köntösbe bújtatott – ám kevésbé élvezetesebb – klónja legyen.

Sztori

A Minoria főhőse két, az Egyházat szolgáló fiatal lány, Semilla és Fran, kik feletteseik utasításait követve indulnak útnak, hogy megállítsanak egy boszorkány rituálét... mielőtt azonban nagyon is belemelegednénk a dologba, le kell szögeznem, hogy a történet nem éppen a játék erőssége. A narratíva szerint az Inkvizíció kegyelem nélkül vadássza a gonosz (vagy talán nem is annyira gonosz) boszorkányokat, a dolgok pedig körülbelül úgy alakulnak, ahogy azt az ember egy ilyesféle mesétől elvárná, a klisékben jártasaknak pedig a végkifejlet sem fog hatalmas meglepetést okozni. Találunk ugyan kalandjaink során néhány tucat naplóbejegyzést, melyek a Minoria világát és annak királyságait és történelmét próbálják részletesebben leírni, de ezek többnyire annyit érnek, mint ébredő vulkánnak a jégkocka. Az említett történelmi események a játékos számára sokat nem jelentenek, a nemjátékos karakterekkel (azaz: bossokkal) pedig nehéz azonosulni, lévén, hogy csupán azért vannak jelen, hogy gyorsan beköszönjenek, aztán szépen sorra meghaljanak mindennemű fanfár nélkül.

Harcrendszer

Játékmenetét tekintve a Minoria szinte teljes egészében ugyanazt nyújtja, mint a RutM, két kivétellel: 1. ezúttal nincs íjunk, amivel lövöldöznénk, viszont 2. van helyette Metal Gear Rising-os hárítás. Csupán megnyomunk egy gombot pont azelőtt, hogy egy támadás betalálna, Semilla pedig kardjával hárítva semlegesíti azt, sőt, még automatikusan vissza is csap egyet a támadónak némi bónusz sebzésért. Ez papíron nagyon klasszul hangzik, a valóság azonban kicsivel frusztrálóbb képet fest. Hogy pontosan miért gondolom ezt így, ahhoz előbb valamit tisztáznunk kell: a Minoria ellenfelei akkorákat képesek belénk csapni, mint a ház. Magyarra fordítva ez azt jelenti, hogy főhősnőnk kb. két ütést bír, mielőtt fűbe harapna, s ezt ne vegye senki holmi túlzásnak. Görgessük tovább a gondolatmenetet: az ember megpróbálja gyakorolni a hárítást, s kiismerni az ellenfelek mozgásait, támadásait. Ez elsőre nem biztos, hogy tökéletesen fog menni, ha pedig hibázunk, akkor szépen búcsút is inthetünk életerősávunk felének. A második hiba után pedig megyünk szépen alukálni a halakkal. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy az eszeveszett kaszabolás által keltett kardsuhintás effektek itt-ott letakarják az ellenfél sprite-ját, az ember meg csak mereszti a szemét, hogy ki tudja silabizálni, hogy most éppen akkor támadni készül-e az a nyamvadt csontváz, vagy sem. Lényeg a lényeg, az első hallásra jól csengő hárítás mechanikát egy-két szituáció kivételével nagy ívben érdemes elkerülni: lévén, hogy mekkorát ütnek az ellenfelek, s hogy Semilla HP sávja mennyire nem bírja a gyűrődést, a hárítgatás csupán felesleges kockázatnak tesz ki minket. Főleg, hogy akad bőven jobb – és biztonságosabb – megoldás is.

Hogy mire gondolok? A gurulásra. Bizony. Ebben a játékban állandóan gurulgatni kell, mintha az ember élete múlna rajta. Mert ugye múlik is. Ezt tudom ajánlani: amint meglátsz egy ellenfelet, várd meg, amíg elkezd támadni, majd egyből gurulj előre – át az ellenfelen, hogy a háta mögé kerülj, s szétcsaphasd a popóját, amíg éppen a másik irányba néz. Ha ettől meghal, akkor jó, ha nem, akkor addig kell ismételni, amíg biztos a siker. Ennyi. De tényleg. Körülbelül ennyire van szükség a Minoria ellenfeleinek teljes megzabolázásához – a bossokat is beleértve. Ami azt is jelenti, hogy a bossharcok komolyabb kihívást nem nyújtanak, a harcrendszer pedig többnyire jól időzített gurulgatásból és eszeveszett gombcsépelésből áll, csakúgy, mint anno a Momodora-ban. Tudom, sokszor vonok párhuzamot a két játék között, de ez nem véletlen. A gurulásra visszatérve: elővigyázatosan szabad csak bukfencezgetnünk, a játékban ugyanis frusztráló módon létezik kontakt sebzés is. Másszóval, ha bele, és nem átgurulunk egy ellenfelen, akkor bizony sebződünk, mely egy olyan játékban, hol két ütésből lecsapnak, s minden utolsó csepp HP számít... nos, nem kicsit kellemetlen.

Varázslatok

A Momodora: RutM rajongói számára az Incense rendszer minden bizonnyal ismerős lesz. Egyszerre három aktív képességet (Incense-t) szerelhetünk fel karakterünkre, melyek többsége sebzésre specializálódott, de akad köztük gyógyításra alkalmas varázslat is. A bökkenő csak az, hogy egyszerre csak egyet (az éppen kiválasztottat) használhatunk, ha pedig szeretnénk másra váltani, akkor a megfelelő gombokat nyomogatva kell szépen egyesével haladnunk. Egy árva gombnyomáson ugye általában nem gondolkodik sokat az egyszeri játékos, a Minoria-ban azonban – annak hatalmasat sebző ellenfelei miatt – némi rizikóval jár, ha az ember egy pillanatra is leveszi tekintetét az ellenfélről, hogy a képernyő bal felső sarkában megjelenített Incense-jeit gyorsan megvizsgálja. Bossharcok közben az Incense cserebere pedig kiváltképp macerás, a rendszert így gyakran éreztem hátráltató béklyónak.

A Minoria világának felfedezése sajnos nem igazán kielégítő, sőt, roppantul egysíkú, a játék nagy részében ugyanis az ember csak kulcsokat keresgél és kapcsolókat húz meg, melyekkel a továbbjutást elzáró ajtókat nyitja ki. Néha találunk egy titkos átjárót, egy naplóbejegyzést, vagy a helyi árusnál Incense-re váltható ezüsttallért, de ezektől eltekintve a világ kihalt, unalmas, s nem ösztönöz arra, hogy minden utolsó zegzugát átkutassuk. Hasonlóan kiábrándító a Momodora nagyszerű pixelgrafikáját leváltó új grafikai stílus, mely messze nem adja azt a hangulatot, mint elődje, s szintúgy elkeserítő a változatosság nélküli ellenfélfelhozatal (többnyire csak arctalan manókkal, lovagokkal és csontvázakkal küzdünk...), valamint a bossharcok trivialitása, felejthetősége.

Összességében milyen játék a Minoria?

Fantáziátlan pályadizájnjával, felejthető ellenfeleivel és gombcsépelős harcrendszerével tehát a Minoria úgy érződik, mintha a Reverie Under the Moonlight egy kevésbé kidolgozott, összecsapottabb hasonmása volna, mely buzgón imitálja elődje minden porcikáját, s még csak nem is törekszik arra, hogy annak hiányosságait kikovácsolja – ehelyett rendre ugyanazokba a hibáka esik bele, mint felmenője. A RutM hardcore rajongói számára talán egy kört megér a Minoria, feltéve, ha nem bánják, hogy gyakorlatilag ugyanannak a játéknak egy rosszabb változatát kapják – mindenki más számára azonban kihagyható alkotás, mely nem nyújt semmi olyat, melyet műfajbéli társai nem viteleztek volna ki sokkal jobban.

Discussions

If you liked this article, follow us on our channels below and/or register!