Gyakran találom magam olyan – amúgy rendkívül ironikus – szituációban, hogy nagy lelkesen belevágok egy Lovecraft-ihlette játékba, aztán saját káromra jövök rá, hogy hoppá, ez a projekt igazából messze nem hozza azt a színvonalat, amit az ember elvárna. Unalmas, középszerű produktumot kapunk kézhez, én pedig megint elsütöm azt a megfáradt poént, hogy milyen humoros, hogy egy olyan író munkásságára épülő játék, kinek főhősei rendre őrülnek meg ilyen-olyan kozmikus borzalmak láttán, végül engem is az őrületbe kergetett. Mindenesetre a fenti kis bevezető rövidre fogott verziója a következő: megjelent a Lovecraft’s Untold Stories 2, és sajnos nem lett olyan szuper, mint szerettem volna. Sőt, kifejezetten kellemetlen élményt nyújtott.
Gyűjtögetés és puffogtatás
Szóval a Lovecraft’s Untold Stories 2-ről első körben körülbelül annyit kell tudni, hogy egy Lovecraft által inspirált világban játszódó felülnézeti akciójáték. Más szóval: vannak elmegyógyintézetek, sötét helyszínek, elmebajos kultisták és csápos szörnyek, akik csak arra várnak, hogy a mi vesénkből lakmározzanak. Mindemellett megyünk és puffogtatunk, és lootolunk, azaz tárgyakat szedünk fel mindenhonnan. Mivel szeretem a pozitívumokkal kezdeni a dolgokat, megjegyzem, hogy vizuális téren kellemesen képregényesen fest a projekt. Itt is akadnak bökkenők (akadnak ugyanis kevésbé tetszetős pályák), de ezen már nem rágódok. Azon már inkább rágódnék, hogy a tetszetős vizuális stílus nem sokat ér a játék alapvető problémáival szemben: gondolok itt arra, hogy a játékmenetet még kis dózisokban is nehéz élvezni. Legmeghökkentőbb talán a projekt bizarr szerelmi afférja a lootolható ládákkal, melyek tucatszám özönlik el a pályák minden egyes képernyőjét – nincs szoba, hol ne tudnánk kismillió fiókba, konténerbe, szekrénybe vagy ágytálba belekukkantani, s onnan tárgyakat és egyéb dolgokat kihalászni.
Vérzés, mérgezés és loot-pánik
Egy ún. looter shooter esetében az ember azt gondolná, hogy a fosztogatás, tárgyfelhalmozás (azaz maga a lootolás) pozitív kémiai folyamatokat indítana el az egyszeri játékos agyában, a Lovecraft’s Untold Stories 2 esetében azonban pont ennek ellenkezőjébe futunk bele. A helyszínek felfedezése gyakran a ládanyitó gomb megállás nélküli püffölésébe torkollik, s bevallom őszintén, szerintem több időt töltöttem az unalmas rutinmunkának érződő lootolással, mint magával a játékkal. Talán így elsőre még túlzásnak is érződik a dolog, mégis azt próbálom hangsúlyozni, hogy mennyire elveszi mindez a játékos életkedvét. További kellemetlen tény, hogy az ember többnyire rákényszerül arra, hogy mindent szanaszét fosszon, s hogy minden utolsó sarkot végigjárjon gyógyító és egyéb tárgyak fellelésének reményében, a Lovecraft’s Untold Stories 2 ugyanis abszolút nem bánik velünk kesztyűs kézzel, sőt, mindent elkövet, hogy megkeserítse a játékos életét. Ennek legkiemelkedőbb példája a számtalan „damage over time” (azaz folyamatos sebzést okozó) effekt jelenléte: legyen az vérzés vagy mérgezés, szinte képtelen az ember öt másodpercet eltölteni anélkül, hogy valami vagy valaki ne próbálja meg állandóan lecsapolni az életerő sávját. Szinte már kabaréba illő, ahogy hősünk épp elhasznál egy gyógyitalt, hogy semlegesítse a testében keringő mérget, erre egyből jön egy ellenfél, aki szemrebbenés nélkül újra megmérgez, esetleg vérzés státuszt pakol ránk. Egy szó, mint száz, az ilyen dolgok miatt az ember folyamatosan loot-pánikban van, mert nem tudja, lesz-e elegendő gyógyító tárgya a játék következő cirkuszi mutatványához.
A lomtalanítás őrülete
Tovább nehezíti a helyzetet, hogy a játék temérdek mennyiségű „szemetet” zúdít a nyakunkba; Cthulhu csápok, könyvek, amulettek és egyéb, értelmetlennek tűnő kacatok, melyekről első, de még második ránézésre is nehéz eldönteni, hogy konkrétan mire jók. Szerencsétlen hősünk (értsd: én) csak egy új páncélt vagy puskát szeretne, ehelyett pedig kap egy rakás limlomot, mely azelőtt feltölti az inventory-ját, mielőtt azt mondhatná, hogy „fhtagn”. Sokan értetlenül, frusztráltan fognak állni a játék előtt, s körülbelül én is így jellemezném a projekttel eltöltött időt; és akkor arról még nem is szóltam, hogy maga a harcrendszer is keszekusza, az irányítás aligha kényelmes, meg hogy számos esetben egy tucatnyi ellenfélt kapunk a nyakunkba, kik legyőzése minden, csak nem izgalmas. Amúgy a projekt saját elmondása szerint direkt arra ösztönöz, hogy ne Rambo módra próbáljuk megoldani a konfliktusokat: craftolással és tárgygyűjtögetéssel kell felkészülnünk, szól a töltőképernyős tanács. Ez oké, tiszteletben tartom, de változtat akármit is azon, hogy mennyire élvezhetetlen a harcrendszer? Meg azon, hogy az embert az őrületbe kergetik a másodpercenként feltűnő negatív státusz-effektek (vérzés, méreg, ésatöbbi) és a végeláthatatlan loot-fesztivál? Sajnos a válasz nem.
Összességében milyen játék lett a Lovecraft’s Untold Stories 2?
A végszó tehát az, hogy a Lovecraft’s Untold Stories 2-t jelen állapotában sajnos nem merem ajánlani. Összességében egy unalmasan keserves, vagy talán keservesen unalmas élményt nyújtott, mely véleményem szerint sem a looter shooter/roguelike műfaj, sem a Lovecraft-féle kozmikus horror rajongóit nem fogja kielégíteni; habár képregényszerű vizuális stílusa dicséretes, maga a játék sajnos a rosszul kivitelezett ötletek kavalkádja, kellemetlen harcrendszerrel, irányíthatósággal, s gyakori frusztrációt okozó játékmechanikákkal.
