Számomra a Steam ún. Next Fest rendezvénye általában egy dologgal jelent egyet: az indiejáték demókkal. Ez az az időszak, amikor a Valve népszerű platformját elárasztják a potenciálisan érdekes – és több esetben még megjelenés előtt álló – játékok, mi pedig elmerülünk a gyakran meglepően változatos repertoárban. Ilyenkor természetesen mindig szembe jön velem számos tényleg emlékezetes és kreatív projekt, mely a jelen cikkhez hasonló írásokat is inspirálja – a cél pedig, hogy Veletek is megismertethessük ezeket a kevésbé ismert címeket.
Úgyhogy íme a kedvenc indie játékaink, melyekhez az idén októberi Steam Next Fest során szerencsénk volt:
Midnight Special
A Midnight Special nevéhez hűen kellően különleges élmény volt. A nyitójelenet és a hozzá társuló soundtrack már önmagukban is hozták a 90-es évek DOS-os játékainak hangulatát, a nosztalgikus prezentáció így már a kezdeti percekben adott volt. A demó ezután egy ódon házba terelt, öreg bútorokkal, nyikorgó padlóval és nyomasztó atmoszférával – a kísértetházas felállás után azonban a demó hamar sötétebb vizekre is evez, Edgar Allan Poe utalásokkal s rémálomszerű jelenetekkel, melyeket a világért sem akarnék lelőni. Úgyhogy a Midnight Special-t csak ajánlani tudom, horror point & click rajongóknak pedig kifejezetten érdemes lesz rá odafigyelni.
Mohrta
A Mohrta számomra a Next Fest egyik legnagyobb 180 fokos fordulata volt. Hogy miért, azt gyorsan ki is fejtem. A játék elindításakor, nos… picit szeptikus voltam a projekttel kapcsolatban, s egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy ez az egész nekem tetszeni fog – főleg azért is, mert a bevezető pálya aligha jó reprezentációja a demó későbbi szakaszában látott kreativitásnak. A vizuális stílus mindenesetre agresszíven retro, így ez nyilván nem mindenkinek fog bejönni (ahogy a hősünk vállán üldögélő cuki karakter sem), de minél többet játszottam vele, annál inkább elkezdtem megkedvelni a játékot és annak bizarr és ötletekben gazdag világát, valamint esztétikai stílusát. Azt hittem, a Mohrta nem nekem való lesz, a demóval eltöltött óra után azonban annyira elkapott a hangulata, hogy szépen adtam is neki egy helyet az „erre a projektre érdemes lesz figyelni” névvel fémjelzett mentális listámon.
The Stone of Madness
A The Stone of Madness-ről már az alapkoncepció elolvasása után is éreztem, hogy izgalmas projekt lesz, és igazam is lett. A többek között a Blasphemous-ről is elhíresült The Game Kitchen csapatának taktikai lopakodós játéka gyakorlatilag egy 18-századi spanyol kolostorban játszódó Desperados: a történet során öt egyedi főhőst fogunk irányítani, kiknek eltérő képességeit kiaknázva – valamint hátrányaikat kiismerve – kell majd eljutnunk A-ból B-be. Egyik karakterünk például képes csöndesen és villámgyorsan meggyilkolni egy mit sem sejtő őrt, egy másik hősünk azonban képtelen elviselni a holttestek látványát, így egyből leblokkol. Van, aki például a tűztől retteg, így fáklyát kell oltogatnunk neki, de olyan is, aki pedig pont a sötétben töltött idő alatt pánikol be. A lényeg, hogy ez egyfajta kő-papír-olló dinamikát ad a játék fejtörő-szerű pályáinak, melyek során karaktereink pozitív és negatív tulajdonságaival zsonglőrködve kell valamilyen megoldást találnunk. Én ugyan sokat bénáztam a dologgal, de ettől függetlenül elismerem, hogy jól kigondolt, érdekes projekttel van dolgunk.
Mandragora
A magyar fejlesztésű Mandragora egy vizuálisan lenyűgöző 2.5D akció-RPG metroidvania és soulslike elemekkel fűszerezve, mely a játékosokat egy szörnyek által megtépázott világba kalauzolja el. Hősünk egy eltökélt inkvizítor, ki a játék kezdetén egy bizonyos boszorkányt próbál levadászni, s ezért is vág neki a veszélyektől és szörnyszülöttektől hemzsegő senkiföldjének. S habár a demóban csupán egyetlen karakterosztály állt rendelkezésemre, valamint a személyre szabási lehetőségek is meglehetősen limitáltak voltak, így is bőven el tudtam vele szórakozni. Különösen tetszett például a kétkezes kardok stílusa: ezek a pallosok gyakran túlságosan is lomhának és nehezen kezelhetőnek érződnek más játékokban, a Mandragorában azonban rövid időre lebénítják ellenfeleinket, így adva időt arra, hogy még lassú suhintásokkal és be tudjunk találni. A demónak amúgy sajnálatos módon relatív hamar vége is szakad, a folytatást azonban mindenképpen kíváncsian várom.
Heartworm
A Heartworm demója minden ízében a kilencvenes évek túlélőhorrorjai előtt tiszteleg: aranyosan kockás karakterei, a PlayStation-korszakra emlékeztető textúrái és nosztalgikusan kényelmes atmoszférája mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy egyből elvesszek a játékban. További érdekessége a projektnek, hogy nem egy zombiktől hemzsegő házat fedezünk fel, hanem egy kellemesen szürreális túlvilágot, melyben valós helyszínek keverednek az álomszerű elemekkel, s az is tetszik, hogy a játék nem erőlteti a klasszikus fix kamerás nézetet, a harcokhoz ugyanis egyetlen gombnyomással third-person módba válthatunk, hogy felmérjük a terepet. Ez gyakorlatilag a tradicionális és a modernebb túlélőhorrorok egyfajta keveréke, mely nekem személy szerint elnyerte a tetszésemet.
