Jó ötletek, gyenge kivitelezés, felejthető sztori – Dark and Deep – Ismertető

Hol is kezdjem? Talán az elején: a Dark and Deep a történet kezdetekor még képes volt óvatos optimizmusban tartani, s azt is nyilván láttam, hogy mennyi munkát fektettek a projektbe. A játék egy belső nézetű narratív kaland, fejtörőkre és felfedezésre hangolva, melynek sztorija a valóság és a rémálomszerű víziók között hivatott elmosni a határt. Eddig oké. A probléma csak az, hogy ezt aligha csinálja jól. A történet felejthető és közhelyes, a játékmechanikák pedig az egy-két érdekes ötlet ellenére hamar unalomba, frusztrációba, és repetícióba torkollnak. A játék jobb pillanataiban „csupán” unalmas, rosszabb pillanataiban azonban szinte olyan idegölő is tud lenni, hogy az ember a haját tépné.

Egy IT guy családi drámája…

Előadom az alapfelállást. A játék főhőse egy Samuel névre hallgató fickó, ki a játék címéül is szolgáló Dark and Deep összeesküvés podcast hű rajongója. Mindeközben amúgy emberünk családi és munkahelyi szituációja is romokban hever. Úgyhogy sok-sok traumát kell kicsomagolnunk, a játék pedig ezt a már megszokott módon teszi – aki az elmúlt évtizedben játszott már belső nézetű narratív kalanddal, azt aligha fogja meglepetésként érni a szimbolikus utazás, melyben megelevenedett belső démonokkal és személyes drámával szembesülünk. Vizuális szempontból ez még többé-kevésbé működik is, s bizony van a történetben néhány helyszín és jelenet, melyet a screenshot gombom megnyomására ösztökéltek; legyen az Apollo istenség hatalmas szobra, vagy egy túlvilági, zöld fénybe burkolózott szerver-szoba, hol egy szarvas ominózus tetemébe botlunk, a játék azért itt-ott tényleg leteszi az asztalra a letennivalót. De ismétlem, csak vizuális téren. A screenshotolható jelenetek ugyanis nem egy érdekes, lebilincselő sztorit szolgálnak, a néhány órás játékidő alatt pedig egyáltalán nem voltam képes beleélni magam hősünk kálváriájába. A házassági problémák, a vissza-visszatérő munkahelyi „ki ette meg a szendvicsem” viccek és egy meglehetősen béna összeesküvés podcast, amelyet szinte lehetetlen komolyan venni… nos, ez számomra aligha nyerő kombináció.

A játék továbbá kozmikus horrornak is kikiáltja magát, ennek ellenére akárhányszor megpróbál valami horrorisztikus hangulatot teremteni, csak ügyetlenül bukdácsol és elhasal, a végeredmény pedig inkább frusztráló, mint felkavaró. Vannak ugyan szörnyek, de aki valódi vérfagyasztó élményre vágyik, az itt nem fogja megtalálni, a zombik ugyanis körülbelül egy fülünkbe zümmögő házilégy szintjét érik el a fenyegetési/ijesztési skálán. Jogosan jöhet a felszólalás, hogy „De Gare, a horror nem csak a szörnyekről szól”, és ezzel teljes mértékben egyetértek. Felejtsük is el a szörnyeket; a játék a hangulatteremtéssel ettől függetlenül köszönőviszonyban sincs, s helyette inkább kapunk online chates csevegést, három tucat Dante Alighieri idézetet, és a fentebb említett összeesküvés-podcastos csacsogást.

A való- és másvilág fejtörői

A Dark and Deep játékmenete valahogy így zajlik: van, amikor egy túlvilági szférát fedezünk fel, fejtörőkkel és fantasztikus elemekkel, néha pedig a „való világban” éljük át hősünk életének ilyen-olyan pillanatait. A másvilágban továbbá kapunk néhány mágikus képkeretet is, melyek mind-mind más funkciót szolgálnak: az egyikkel például a szabad szemmel láthatatlan dolgokat tudjuk felfedezni, egy másikkal meg a ránk vadászó szörnyeknek tudunk odacsapni, ha a keretet ideiglenesen rájuk szegezzük. Ezen túl gyűjtögetünk majd még világító labdacsokat is, melyeket elhajítva életre tudjuk kelteni a másvilágban található misztikus gépezeteket, mindez pedig általában valamilyen időzített ugrálós részhez vezet. Szóval felvesszük a fény-labdát, aktiváljuk vele a közeli gépet, megvárjuk, hogy ez miként hat ki a környezetünkre, majd az így megjelenő platformokat használva továbbugrálunk – közben pedig mágikus keretünkkel lepuffantjuk a sötétből előmászó zombikat, mielőtt azok szabotálhatnának minket, a gépek aktiválásához szükséges labdákat ugyanis előszeretettel próbálják ellopni. S ezzel le is írtam a játék fejtörőinek egy jó részét.

Mindez még nem is lenne annyira borzalmas önmagában, de akad két ok, amiért ezt gyakran frusztrálónak találtam. Ok #1: az irányítás meglehetősen kényelmetlen, ez pedig nyilván nem segít sokat a platformerezős részeknél. Ok #2: a checkpoint rendszer. Nincs manuális mentés, így a játék dönti el helyettünk, hogy honnan folytathatjuk a kalandot. Ha például az ember épp melléugrik és meghal (lásd: ok #1), akkor szépen kezdheti az egész unalmas szekvenciát elölről, s csinálhatja újra az addig megoldott részeket, vagy hallgathatja újra a már elolvasott dialógusokat. A Dark and Deep egy konkrét jelenete pedig talán az egyik leg idegesítőbb dolog, melyet videojátékban át kellett élnem: a történet egy pontján bekerülünk egy labirintusszerű szerverszobába, melynek falai sötétek, mint az éj, a villanyt pedig csak néhány másodperc erejéig kapcsolhatjuk fel, ezután az egész szoba koromsötétségbe borul… és előmásznak a szörnyek is. Már az is hajtépést váltott ki nálam, hogy a nagy fekete útvesztőben kellett bolyonganom, az pedig aligha növelte az élvezeti faktort, hogy mindeközben még a zombik is küldték az arcomba a taslikat, csak hogy jó legyen nekem.

TL;DR, milyen játék a Dark and Deep?

Szóval összességében nem igazán élveztem a Dark and Deep-et. Voltak benne elszórva dicséretre méltó dolgok: néhány fejtörő aranyos volt, s vizuális téren is volt egy-két emlékezetes momentum. Ezt leszámítva azonban a játék során domináló hangulatom a frusztrációval enyhén átitatott közönyösség volt – a történetmesélés stílusa és módja egyáltalán nem fogott meg, az ugrálós részek csiszolatlanok, a fejtörők egy idő után repetitívvé válnak, a lebilincselő horror-hangulat kiábrándító hiánya pedig szépen megadja a kegyelemdöfést. Azt nem mondanám, hogy borzalmas játék lenne a Dark and Deep, de hogy én semmi érdemlegeset nem kaptam az élménytől, az biztos.

A Dark and Deep augusztus 13-án jelenik meg.