Aki megpróbálta már elképzelni, mit hozhat az emberiség számára egy eljegesedést követő világégés, valószínűleg egyet fog érteni a 11 bit studios fejlesztőinek véleményével: semmi jót. A játék, a fenti szcenáriót használva egy nagyon is valószínűsíthető steampunk világot tár elénk, ami az egyetlen legelemibb feladatot adja: a puszta túlélést. És nem unalom-tőig lerágott csontként egy laborból elszabadult mutánsvírussal elfertőzött zombiinvázióval teszi ezt, hanem egy sokkal életszerűbb kimenetellel: egy drasztikus klímaváltozásból fakadó globális lehűléssel.
Azt gondolnánk, hogy a játékban minden adott, találtunk egy generátort, amit beindítva meleget ad az embereknek, egy olyan helyen, ahol elérhető távolságban végtelennek tűnő erőforrások vesznek körül minket, és izoláltságunknak köszönhetően csupán rajtunk múlik, túléljük-e az ítéletidőt. Ám a játék a folyamatos görcsöt éppen azzal teszi a gyomrunkba, hogy nem tudjuk, milyen nap virrad ránk. Minden reggel, újabb és újabb reményekkel küldjük ki embereinket a munkába, csupán azért, hogy újabbak szenvedjenek átmeneti vagy végleges bénulást, és – a nap végén – jobb híján csak bízhatunk abban, hogy marad elég ételünk, szenünk ahhoz, hogy átvészeljünk egy újabb éjszakát.
Eközben, bármennyire is tűnjön úgy, hogy a világ megállt körülöttünk, minden nappal megtapasztaljuk, hogy bár azt gondolnánk, ennél rosszabb már nem lehet, egyre reménytelenebb fordulatot vegyen jövőnk. A játék nagyon jól hozza a poszt-apokaliptikus hangulatát egy olyan világnak, ahol nem számít milyen technológiai fejlettséggel rendelkeztünk a hirtelen lehűlést megelőzően, az elemi szükségleteken túl csak az emberek hite és kétségbeesése számít. Eközben, mint a túlélők vezetőjének nehéz helyzetekkel kell szembesülnünk, és súlyos döntéseket kell meghoznunk, mindent kizárólag a túlélés érdekében. És, ahogy egy jó szimulátornál lennie kell, minden döntésünknek megvan a megfelelő következménye.
Játékmenet
A Frostpunk minimalista felülete könnyen kezelhető, egyszerűen áttekinthető játékrendszert nyújt, ami lehetővé teszi, hogy minden különösebb felkészülés nélkül, azonnal az elemek sodrásába vessük magunkat.
A játékélményt nagyban meghatározza, hogy mindent mikromenedzselnünk kell, nem támaszkodhatunk semmilyen AI-ra: mi vagyunk népünk parancsnoka, a mi dolgunk odafigyelni nem csupán arra, hogy embereink szállásán elegendő legyen a hőmérséklet, van-e embereinknek elég tápláléka, és úgy általában menyire elégedettek túlélési esélyeikkel, de arra is, hogy egy adott munkahely, ellátóhely egyáltalán tud-e üzemelni. Ha ez nem lenne elég, számos esemény keresztezi utunkat, amelyben döntést kell hoznunk, már amennyire figyelmünk lehetővé teszi. Ez a fajta figyelemmegosztás a játék által kínált kihívás legalapvetőbb eszköze.
A játék egyedisége, kitűnő hangulata, és az azt megteremtő, dinamikusan változó, sötét hangulatú zenéje mellett kiemelném az építési rendszerét is, ami számomra nagyon megnyerő újdonsággal szolgált körkörös, centrális elrendezésével, ami a szcenáriónak megfelelően teljesen megalapozott.
Stressz mindenekfelett – minden elveszett
A játék végigjátszása közben többször éreztem úgy, hogy itt ezen a ponton vége mindennek, innen már nem fogunk tudni életben maradni, embereim többször éheztek, fagytak majdnem halálra, valahányszor leállt a generátor az elfogyott a szén miatt — mégis, mindig úgy éreztem, hogy nem adhatom fel, tovább kell csinálni, és közben újabb nehézségekkel szembesültem, újabb kórházakat építtettem, újabb elhullottakat temettem el.
Valahányszor úgy éreztem, végre levegőhöz jutottam, sikerült egy minimális tartalékot felhalmoznom, vagy csupán élhetőbb körülményeket tudtam biztosítani embereim számára, a következő pillanatban a játék azonnal kipréselte a levegőt a tüdőmből egy újabb megpróbáltatással. A körülmények hatására, a végsőkig elmenve kényszerített ki belőlem olyan morálisan megkérdőjelezhető döntéseket is – agyamban némi kontrasztot képezve –, melyek mellett az üzleti tárgyalásokon megannyiszor hallott „a falig is elmentünk” kifejezés legfeljebb nevetségesnek hat, és a jövőben minden bizonnyal önfeledt mosolygásra ösztönöz majd.
Végül, saját magam meglepetésére is, túléltük. A játék szembesített döntéseim következményeivel, sorra citálva intézkedéseimet, amelyekkel túlléptem az emberi normákon, humánusságon a túlélés érdekében, feltéve a kérdést, mindez, vajon megérte-e. Igen, a válasz; a túlélés belénk van kódolva.
