Gumimacis rémálmok és friendslopos partihangulat – Mama's Sleeping Angels – Ismertető

Mi az isten ez a játék...? Nos, ez az, ami még mindig próbálok megfejteni, ha most így nagyon őszinte szeretnék lenni. Itt ülök, miután két óráig nonstop a Mama’s Sleep Angels álomvilágát fedeztem fel két másik játékos társaságában, s próbálom megemészteni az átélteket. Készítője „YK2-beütésű álomfelfedezős játék”-ként írja le a projektet, habár a „rémálom” szó ebben az esetben sokkal találóbb lehet – legalábbis azok után, amiket ez elmúlt két óra alatt láttam és tapasztaltam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen formában működni fog ez a formula, de valahogy... mégis működött. Többnyire.

Gumimacis rémálmok

A Mama’s Sleeping Angels kicsit úgy érződik, mintha valaki keresztezett volna egy drogos hallucinációit a Lethal Company játékmenetével, mindezt pedig egy olyan PlayStation 1-es játékkonzolba tölti be, mely áram helyett gumimacikkal és rémálmokkal működik. A Lethal Company-t annak idején én személy szerint nem próbáltam, de még így is látom itt-ott az alapvető hasonlóságokat: kooperatív horror, hol barátainkkal összefogva vágunk bele a nagy ismeretlen felfedezésébe (itt ugye minden egyes pálya egy-egy „meccs”), hogy onnan kulcsfontosságú tárgyakat szedjünk össze és cipeljünk vissza „bázisunkra”. Mindeközben pedig elszabadul a pokol.

S ha már a pokol elszabadulásáról van szó: a játék lázálomszerű vizuális stílusa és művészi irányvonala mellett elsősorban a meccsek hihetetlenül kiszámíthatatlan mivolta adja meg az élmény egyedi ízét, legalábbis eleinte. Csakúgy, mint egy valódi álomban, itt is szinte minden lehetséges. Van, hogy autók kelnek életre, és kezdenek el kergetni, de szinte leírhatatlan alakzatú és kinézetű szörnyszülöttekkel is összehozhat a sors. Máskor előfordulhat, hogy egy-egy játékos megállíthatatlanul összevizeli magát, majd egy atombombát kilövő fegyverrel robbantja magát le a pályáról. És mindez egyetlen meccs leforgása alatt. A szürrealista kozmikus horror, az álomszerű abszurdizmus és a furcsa humor egyedi egyvelege a projekt – eszementül ötletes és ötletesen eszement, és talán ezért is tud ennyire szórakoztató lenni, ha az ember nem egyedül, hanem barátokkal próbálja ki. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy egy egyjátékos/szóló próbálkozás esetén ne kapnánk a nyakunka hatalmas WTF-lavinát, de megvan annak a sajátos bája, amikor voice chaten még két vagy három másik ember hebeg-habog arról, hogy most éppen mi a jóatayaúristen történt vele a pálya egyik szegletében.

Mama éhes

Ami viszont a konkrét játékot, vagyis játékmenetet illeti? Nos, ez nincsen túlkomplikálva, úgyhogy ne is számítsunk mély mechanikákra ezen a téren. Ez amúgy kétélű kard is: akárki könnyen elsajátíthatja az alapokat, a játék viszont elég könnyen válik repetitívvé, főleg, ha már néhány órát eltöltöttünk vele. Tényleg csak annyit csinál az ember, hogy sertepertél a pályán és tárgyakat keres, aztán azokat visszacipeli a „Mama” névre hallgató hatalmas, rémálomszerű, szinte már Lovecraft-novellába illő rettenethez, mely folyton azt követeli, hogy etessük. Ha pedig Mama étvágyát sikeresen csillapítottuk, a missziót sikerrel zárjuk, s ezáltal újabb pályákat oldunk fel. És így megy tovább az őrületcirkusz.

Úgyhogy elsősorban tényleg csak azt tudom mondani, hogy a játékot nagyrészt a barátokkal élvezhető friendslopos partihangulat, valamint a „ki az isten találta ezt ki” típusú art style viszi el a hátán. Ezek nélkül sajnos nem sok maradna – még úgy sem, hogy amúgy a pályák elvileg procedurálisan generáltak, habár még így is azt éreztem, hogy kicsit túl sokszor látjuk ugyanazt, ugyanúgy. Mindenesetre aki be tud fogni pár havert, azok számára legalább néhány óráig simán szórakoztató tud lenni a játék kellemesen fura világa, mielőtt kifulladna az újdonság varázsa.