You're reading the Hungarian version of this article.Click here to read the English version.

Erőtlen Baldur’s Gate klón – Black Geyser: Couriers of Darkness Korai Hozzáférés – Ismertető

Gare – 2021. szeptember 16. 14:00
Share on

A nosztalgia ereje hatalmas, így általában az sem lep meg senkit, amikor a játékostársadalom egyöntetű üdvrivalgással fogad egy olyan játékot, mely egy régi, nagy becsben tartott klasszikus előtt hódol. Így történt, hogy a Black Geyser: Couriers of Darkness című szerepjáték láttán jómagam is izgalomba jöttem, ugyanis már az előzetes képek megpillantása után nyilvánvalóvá vált, hogy a projektet elég erősen a világszerte népszerű Baldur’s Gate sorozat ihlette. Úgyhogy kipróbáltam. Ki kellett próbálnom. De egyben el is árulok egy titkot a Baldur’s Gate-ről: elsősorban nem harcrendszere, vagy akkoriban egyedinek tűnő vizuális stílusa miatt vált az elmúlt 20 év egyik leggyakrabban emlegetett klasszikusává. S habár a Black Geyser első, sőt, még második ránézésre is a nagy előd klónjának tűnik, sajnos hiányzik belőle mindaz, ami a BioWare epikus kalandját beírta a számítógépes szerepjátékok történelemkönyvébe – az emlékezetes karakterek, az érdekes questek és a lebilincselő történet.

Kezdésnek egy kis interaktív altató

A Black Geyser égető problémái már az első játékban eltöltött óra után nyilvánvalóvá válnak. A játék egyből politikai manőverezéssel és ilyen-olyan frakciók közötti diplomáciával indít, a száraz, élettelen narratíva és a gyenge szinkronjáték azonban képtelen ezt olyan módon előadni, hogy az fel is keltse a játékos érdeklődését, s ne hasson interaktív altatóként. A nyitójelenetek fontos szerepet töltenek be minden játékban, amikor azonban a szerencsétlen játékos már az első öt percben képtelen beleélni magát a sztoriba, akkor bizony gondban vagyunk. Az agresszív középszerűség sajnos soha nem hagy alá, a játék így rendületlenül követi a „csináljuk meg a Baldur’s Gate-et, de legyen hihetetlenül unalmas” mottót, s vért izzadva próbálja utánozni elődjét, többnyire sikertelenül. A Korai Hozzáféréses verzió során a történet egyáltalán nem bontakozik ki, s nem jut el olyan szintre, hogy azt érdekesnek, érdemlegesnek lehessen nevezni: „kalandunk” nagy része így többnyire idegölő rutinmunkából, ügyintézésből, és sötét barlangok kipucolásából áll majd; tipikusan olyan feladatokra számíthatunk, melyeket bármely más, magára valamit is adó szerepjáték a névtelen NPC-kre bízott volna. S mikor végre kicsit változik a formula, és a sztori is potenciálisan érdekesebb vizekre evez... a játék még ekkor is képes a lehető legunalmasabb, legérdektelenebb módon előadni az egészet.

Tényleg nem győzöm hangsúlyozni, hogy milyen szinten képtelen volt a sztori vagy a karakterek felkelteni az érdeklődésemet, ezt a helyzetet pedig aligha segíti a kellemetlen tény, hogy a már amúgy is élvezhetetlen dialógusokat még amatőr, gyerekes viccekkel is megpróbálja a játék itt-ott „feldobni”. A párbeszédek során elő-előbukkanó szinkronszínészi játék szintén kritikán aluli: olykor enyhén frusztráló, máskor egyenesen nevetséges, a színészek ugyanis egyszerűen képtelenek hihető módon intonálni, némelyikül hanglejtése pedig úgy jojózik fel-alá, hogy ember legyen a talpán, aki követni tudja. Ha pedig valamilyen csoda folytán a történet révén még nem aludtunk be, ne aggódjunk: a Black Geyser idegölően monoton, jellegtelen zenei aláfestése mindent megtesz annak érdekében, hogy már harminc perc játék után is ásítva pillantgassunk az órára, mondván: „úristen, mennyit kell még ebből kibírnom”.

Ki tudja, hol található a helyi kovácsműhely?

Talán mondanom se kéne, de mégis megteszem: mellékszereplők terén se várjunk túl sokat a projekttől. A játék már a kaland elején gyorsan hozzánk vág négy másik szerencsétlent, akik mindennemű habozás nélkül mellénk is szegődnek, mintha csak az atyaúristen is nekünk teremtette volna őket. Sajnos ők is körülbelül annyi életjelet mutatnak, mint a sztori, a dialógusok és a zene – tehát nem sokat. Talán sokatmondó az is, hogy még egy tucatnyi a társaságukban eltöltött óra után is képtelen voltam észben tartani a nevüket. A városokat, falvakat népesítő NPC-k sem adnak hozzá túl sokat a játék világának génállományához; vagy egy „menj ide, öld meg ezt/szerezd meg azt” típusú questet nyomnak a kezünkbe, vagy éppen az összes többi NPC-vel megegyező dialógusokat öklendeznek vissza. Akárhányszor megpróbáltam valami értelmes történetmorzsát, esetleg érdekes kis részletet kihúzni egy-egy lakosból, végül mindig ugyanazokat a kérdéseket, dialógus-opciókat kaptam – aki mindenesetre szeretné minden létező NPC-től huszonkilencedszerre is megkérdezni, hogy hol található a helyi kovácsműhely, az bizony kiélheti magát, mint egér a sajtgyárban. A játékot ez teljesen megfosztja a hangulattól: minden mesterségesnek, „videojátékosnak” tűnik, én pedig soha nem is éreztem azt, hogy valóban egy élő-lélegző fantasy univerzumot fedeznék fel – inkább csak klikkelgetek virtuális elfekre és törpökre, kiknek személyisége egy madárijesztőével vetekszik.

Harc valós időben

Szerencsére a harcrendszer ugyanarra a „valós idejű, pause-al” szisztémára épít, mint szellemi elődje – gondok azonban itt is akadnak. Az alap, „Classic” nehézségi szintről már így neve alapján is azt gondolná az ember, hogy a „klasszikus” Baldur’s Gate színvonalat fogja hozni. De nem hozza. Már a játék elejétől körülbelül annyiban merül ki a harc, hogy ráklikkelsz egy dologra, a szóban forgó dolog pedig szépen meghal. Néha-néha elhasznál unalmában az ember egy varázslatot, de nem kell túlzásba vinni; a harcokban nincs semmi taktika, semmi, ami pezsdítő hatással bírna az elmére – abszolút semmi. Aki pedig érdekes, kacskaringós, csapdákban és titkokban gazdag labirintusokra vágyik, azokat ki kell ábrándítanom, ugyanis ilyenekkel a Korai Hozzáféréses sztori során nem találkoztam – ahogy emlékezetes, kihívást nyújtó bossharcokkal sem.

Összességében milyen játék a Black Geyser?

Az eredeti Baldur’s Gate játékok veterán rajongójaként fájó szívvel kell kijelentenem, hogy bizony hatalmas csalódást okozott a Black Geyser; a játék megpróbál epikus babérokra törni, de egyszerűen nem képes – vagy talán nem is akarja – megérteni, hogy mi tette a BioWare klasszikusát azzá, ami. A projekt néhány kellemetlen problémáját természetesen rá lehet fogni annak Korai Hozzáféréses mivoltára. Hogy az NPC-k szemrebbenés nélkül végignézik, hogy orruk előtt fosszuk ki otthonukat, nos... ez kikovácsolható bug, ahogy a szüntelen mikroakadásokon és a már-már nevetségesen hosszú töltőképernyőkön is minden bizonnyal lehet finomítani. A Black Geyser valódi problémai azonban ennél sokkal mélyebbre nyúlnak: a sztoritól konkrétan bealszik az ember, a karakterek között nem találni egyetlen emlékezetes személyiséget sem, a gyatrán megírt dialógusok és a felejthető zene pedig szinte már-már sértik az ember fülét – ezek mind-mind olyan, a játék DNS-ébe beivódott problémák, melyeket szerintem egy gyorsan kitessékelt patch már képtelen orvosolni.

Discussions

If you liked this article, follow us on our channels below and/or register!