Erős folytatás – Ender Magnolia: Bloom in the Mist – Ismertető

A folytatások általában sok-sok elvárást szülnek. Jobb lesz, mint az előző? Tud valamit javítani elődjén? Képes-e kikovácsolni annak hibáit, hogy új, izgalmas irányba terelje a sorozatot? Szerintem mindannyian találkoztunk már ezzel. Nos, az Ender Magnolia-t ugyan nem Ender Lilies 2-nek hívják, címétől eltekintve azonban egy olyan közkedvelt metroidvania folytatása, mellyel anno én is rendkívül jól szórakoztam, így talán érthető, hogy a fentebb ecsetelt elvárások az én fejemben is elkezdtek körvonalazódni a játék kipróbálása előtt. Aki olvasta annak idején az Ender Magnolia Kora Hozzáféréses verziójáról írt szösszenetemet, az már tudja, hogy pozitív élményként éltem meg ezt a rövid kis „demó” verziót, arra azonban még én sem készültem fel, hogy a teljes változat végül milyen klasszra sikeredik, s hogy képes lesz ennyire kielégítően, ennyire tartalomdúsan folytatni a 2021-ben megkezdett kalandot.

A felfedezés öröme

Szóval mi is jut az eszünkbe, ha azt a szót halljuk, hogy metroidvania? Felfedezés, backtracking, nemlineáris struktúra, fokozatosan feloldható képességek, fejtörők, trükkös bossharcok, opcionális titkok? Valószínűleg ezek és még sok más. Amikor Korai Hozzáférésen próbáltam a játékot, a projekt egy konkrét aspektusa kissé aggasztott, annak ellenére, hogy minden mással meg voltam elégedve: konkrétan az volt ugye a helyzet, hogy számomra a pályák kicsit egyhangúak voltak, s picit éreztem is az elrejtett titkok és alternatív útvonalok hiányát. Ezeket ugye joggal várhatná el az ember egy metroidvania projektnél, én így attól tartottam, hogy a teljes verzió nem fog annyira elmélyülni a műfajban, mint azt szeretném. Nos, örömmel jelenthetem, hogy félelmeim minden szempontból megalapozatlanok voltak.

Az Ender Magnolia egy kellemesen komplex alkotás, telis-tele érdekességgel, s minden porcikájából árad a felfedezés öröme. Sztori-kampánya továbbá akár 15-20 órára is duzzadhat, ha az ember tényleg szeretné kivesézni az opcionális extrákkal és feltárandó nyalánkságokkal telepakolt labirintusszerű pályákat. Minél többet játszunk, annál inkább megnyílnak a dolgok, s mire az utolsó néhány fejezethez érünk, már abszolút nyilvánvalóvá válik, hogy a fejlesztők olyasvalamit tettek le az asztalra, mely rengeteg tennivalót ad a játékosnak, s teszi ezt anélkül, hogy mindez unalmassá vagy érdektelenné váljon. A vízalatti úszkálástól elkezdve a mászócsákány-szerű lengedezésen át egészen a titkos falak kitöréséig számos eltérő képességet kapunk környezetünk feltárásához, ezen képességek pedig nem csupán az extra loot megtalálásában segítenek – maga a pályadizájn is köréjük épül. Számíthatunk ugrálós akadálypályákra, titkos átjárókra, liftekre, ajtókapcsolós és teleportkapus fejtörőkre, meg minden más egyébre – az Ender Magnolia abszolút nem egy „menj A-ból B-be” típusú kaland, a fejlesztők és a pályadizájn pedig számos sokrétű ötlettel és turpissággal biztosítják, hogy soha ne unatkozzunk.

Ami szintúgy sokat dob az élményen, az a színkódolt, Resident Evil-re emlékeztető térképrendszer, mely a tudtunkra adja, ha még akadna feltárandó rejtély vagy felszedhető tárgy az adott zónában. Ha mindennel kész vagyunk, a térkép kék színre vált; ha van még elintéznivaló, akkor szürke marad. A játékos által manuálisan lerakható jelzőnyilakon túl továbbá a játék maga is szépen megmutatja, hogy hol vannak még kinyitandó ajtók, meghúzandó kapcsolók és egyéb dolgok, sőt, még azt is odaírja nekünk, hogy konkrétan melyik képességre lesz szükségünk a továbbjutáshoz. Szintúgy remek, hogy a mentési pontok közötti fast travel, azaz gyorsutazás nem kerül semmibe, és akármikor, akárhonnan használható, mindez pedig érhető módon jelentősen felgyorsítja a térkép feltárásának tempóját. Apró, ám mégis rendkívül fontos kényelmi funkciók ezek, melyek minimalizálják azt az időt, melyet az eltévedt birkaként való kóborlással pazarolnánk el, a régi helyek és a korábban otthagyott loot felszippantását pedig ezáltal rendkívül gyorsan és zökkenőmentesen tudjuk lezavarni.

Steampunkos hangulat és lepusztult robotok

Narratív szempontból a játék sok-sok évvel az Ender Lilies után játszódik, s az ún. Land of Fumes földjére repít el: egy olyan zónába, melyet mérges gázok árasztottak el. Maga a történet egy Lilac névre hallgató fiatal lányt követ, ki különleges adottsága révén képes meggyógyítani a gázoktól megtébolyult mesterséges létformákat, másnéven Homunculus-okat, saját emlékeivel azonban picit gondban van – a bajbajutottak megmentése mellett így még saját múltunkat is fel kell majd térképeznünk. A sztori számos narratív eszközt alkalmaz a történetmeséléshez: el-elszórt levelek és feljegyzéseket találunk, anime stílusú átvezető jeleneteket látunk a múltról, de karaktereink is gyakran beszédbe elegyednek egymással. A gond csak az, hogy a fejlesztők tisztességes próbálkozásai ellenére engem a játék narratívája egyáltalán nem volt képes magába szippantani: nem csak, hogy nem tudtam azonosulni a karakterekkel, gyakran még követni sem tudtam teljes egészében, hogy konkrétan most mikről vagy kikről is van szó. Sajnos nem egyszer fordul elő, hogy olyanokról hallunk, akikről azt sem tudjuk, hogy kiknek a kicsodái; rengeteg név, esemény és részlet kerül elő, de az egész nagyon keszekusza, érzelmi töltet és lebilincselő prezentáció nélkül. Lehet, hogy szándékosan lett így felépítve a sztori, de számomra a dráma egyáltalán nem volt dramatikus, a mese nem volt mesés, a szereplők meg ugyan szerepeltek, de engem nem győztek meg. Vigaszdíjként mindenesetre elárulom, hogy a soundtrack szerencsére nagyon jó lett, és számos melankolikus, fülbemászó dallamot volt képes felsorakoztatni.

Vizuális szempontból a játék többnyire szakít az Ender Lilies gótikus, dark fantasy látványvilágával, helyette pedig egy jóval posztapokaliptikusabb, disztópikusabb vizuális stílust képvisel, steampunkos hangulattal és lepusztult robotokkal – sokakat ez minden bizonyára a Nier: Automata-ra fog emlékeztetni, aminek szintúgy megvan a maga bája, habár én személy szerint jobban csíptem az első játék stílusát. Panaszkodni azért így sincs okunk, a játék ugyanis jónéhány lenyűgöző helyszínt elő is ránt bűvészkalapjából, én azonban picit visszasírtam a jóval Castlevaniásabb beütésű Lilies esztétikai irányvonalát.

Képességek és kombinációk

A Korai Hozzáféréses verziót tárgyaló cikkemben már szóltam pár szót a harcrendszerről, így próbálom nem ismételni magam, alapjáratban azonban elmondható, hogy a dolog többnyire az Ender Lilies-ben már megszokott módon működik. Maximum négy Homunculus képességet rendelhetünk hozzá egy-egy gombunkhoz, egyre bővülő repertoárunkat elnézve pedig nekünk kell eldöntenünk, hogy milyen kombinációkkal szeretnénk érvényesülni. Én személy szerint már hamar megtaláltam saját kedvenceimet, az egyik Homunculus ugyanis olyan képességgel ruház fel, mely többek között a bunyós játékokban is alkalmazott perfect counter képességre hasonlít: ha egy tizedmásodperccel azelőtt nyomjuk meg a szükséges gombot, hogy egy lövedék, esetleg egy ellenfél suhintása eltalálna minket, akkor mindennemű sérülés nélkül hárítjuk az egészet, és automatikusan visszatámadunk. Természetesen számos egyéb képesség is létezik a játékban, melyek mind-mind a maguk módján működnek, de soha nem éreztem azt, hogy lenne egy objektívan „legjobbnak” nevezhető kombináció, melyre a győzelem érdekében rákényszerülnénk. Egy-egy keményebb szituációban vagy bizonyos bossharcok során persze előfordulhat, hogy más képességeket, más stratégiát próbál ki az ember, a kampány túlnyomó részében azonban maradtam annál, ami számomra bevált, és ez így működött is.

Kicsit kitérnék még az ellenfél- és boss-dizájnra is, mert egy ilyesféle játék esetében ez szerintem rendkívül fontos szempont lehet. Szerencsénkre az Ender Magnolia jó formában van ezen a téren is – habár a félreértések elkerülése végett azt is meg kell jegyeznem, hogy itt az ellenfelek mechanikáiról beszélek, nem kinézetükről. Vizuális téren picit egyhangú képet kapunk, ellenfeleink ugyanis többnyire egy kaptafára épülő, Nier-ihlette robotok lesznek, látványosabb változatosság nélkül. Sokkal izgalmasabb azonban az, hogy ezek az ellenfelek hogyan működnek, s hogyan próbálják megkeseríteni az életünket – minden zónában találkozik az ember valami új kihívással, vagy olyan ellenfelekkel, melyek a megszokottól eltérő módon próbálnak keresztbe tenni nekünk, ez pedig remek változatosságot, kiszámíthatatlanságot szül. Ami a bossokat illeti, eleinte még kicsit azt a látszatot keltik, hogy csupán boxzsákként vannak jelen, akik mindennemű komoly ellenállás nélkül szépen hagyják, hogy lecsapjuk őket. A játék azonban a sztori második felében jelentősen dob egyet a nehézségi szinten, s olyan bossharcokat tol az arcunkba, melyek során nagyon is résen kell lennünk a siker érdekében, precíz kitérésekkel és jól időzített támadásokkal. Mindenesetre ettől még nem kell annyira félni, az Ender Magnolia nehézségi szintje ugyanis kellemesen rugalmas: a megszokott Easy, Normal, Hard szintek mellett mi magunk is testreszabhatjuk a dolgokat, az erre alkalmas csúszkákkal így szabadon piszkálhatunk például olyan paramétereket, mint az ellenfelek HP-ja, sebzése vagy támadásaik gyakorisága. Egy szó, mint száz: teljes mértékben mi dönthetjük el, hogy mennyire könnyű vagy nehéz játékot szeretnénk, amit én speciel jó ötletnek tartok.

Milyen játék a Ender Magnolia: Bloom in the Mist?

Összegezve: a történet prezentációjával ugyan nem igazán tudtam kibékülni, az Ender Magnolia azonban ennek ellenére is egy kiváló metroidvania, mely erős folytatásként szolgál az Ender Lilies által lefektetett alapokhoz. Sorra kipipálja azokat a dolgokat, melyeket egy műfajbéli címtől elvár az ember: az ellenfelek változatosak és trükkösek, képességeink sokrétűek, a zónák mind-mind eltérő kihívásokkal, érdekességekkel és feltárandó titkokkal szolgálnak, a kényelmi funkciók biztosítják a gyors haladást, s bőven van a játékban annyi extra tennivaló, hogy a metroidvania-maximalisták is ki tudják élni magukat. Azok számára, akik az Ender Lilies után egy hasonlóan kiadós második fogásra vágytak, csakis ajánlani tudom a játékot.