DreadOut 2 – Csiszolatlan szellem- és zombivadászat – Ismertető

A 2014-ben megjelent első DreadOut nem hagyott különösebben mély nyomot bennem – buzgón utánozta ugyan a népszerű Fatal Frame sorozat „kamerával szellemvadászok” játékmenetét, s tette ezt változó sikerrel, ám a végeredmény még valahogy így sem nyűgözött le annyira, mint azt szerettem volna. A Digital Happiness fejlesztőcsapata is érezhette, hogy be kell dobni valami mást is, hogy kicsit felrázzák a már bejáratott formulát, a folytatásban pedig többnyire ezt is tették – a DreadOut 2 nem egzakt ugyanazon az ösvényen jár, mint elődje, s ehelyett inkább saját identitását próbálja építgetni. A szomorú az a dologban, hogy ez az amúgy ígéretes második epizód temérdek problémával, buggal és megkérdőjelezhető dizájn-döntésekkel került piacra, melyek megakadályozzák, hogy a játék valódi potenciálját elérje.

Szellemek és szellemek

Csakúgy, mint az első részben, a DreadOut 2 főhőse is a Linda Melinda névre hallgató indonéz tinilány, kinek különleges kapcsolata van a természetfelettivel – ne aggódjon azonban az, aki már nem emlékszik korábbi kalandjaira, a játékon belül ugyanis megtekinthető egy rövid videó, mely az első DreadOut epizód történéseit foglalja össze röviden, tömören. A játék története amúgy aligha annak legkiemelkedőbb eleme; a sztori annyiban segít, hogy szépen eljuttassa Lindát A pontból B pontba, s ott összeeressze őt ilyen-olyan rémekkel, de én azért enyhén szólva nem izgultam magam halálra amiatt, hogy jajj, most mi fog történni. Hasonlóan nem segíti a narratív vonal erősítését a játék alacsony színvonalú angol szövege, mely telis-tele van hatalmas nyelvtani szarvashibákkal és ügyetlenül megfogalmazott mondatokkal – ezáltal a karakterekkel nehéz azonosulni, a körülöttük forgó történetbe pedig még ha szeretné sem tudja az ember beleélni magát. Magát a végkifejletet mellesleg komikusan gyorsan zavarja le a játék, a stáblista szinte meglepi az embert, így aki szép masnival összekötött sztorira vágyik, az itt nem fogja fellelni.

Vadászat okostelefonnal és baltával

Szerencsére a DreadOut 2 képes tucatsztoriját és gyenge dialógusait kellő mennyiségű akcióval és kalanddal ellensúlyozni. Összességében kétféle „misszióra” számíthatunk a játék során: lesz, hogy elsősorban okostelefonunkra hagyatkozva kell szellemeket vadásznunk, s lesz olyan is, hogy valódi, fizikai lényekkel – jobb kifejezés híján zombikkal – akasztjuk össze a bajszot, általában egy méretes balta segítségével. Az efféle közelharci konfrontációk során mellesleg okostelefonunk funkciója kicsit megváltozik, a fotózgatás helyett pedig elsősorban az ellenfelek megvakítására, lebénítására specializálódik, mely pont elegendő időt ad Lindának ahhoz, hogy vagy elmeneküljön, vagy baltájával szépen rendet tegyen a csoszogó zombinépség között. Ez utóbbi szekvenciákat kifejezetten élveztem; habár eléggé egyszerűek, s Linda baltás animációi is kicsit lassacskák, mégis valamilyen szinten kielégítő, amikor az ember látványosan, vérben fürödve darálja péppé az élőholt hordákat. Ez azonban azt is jelenti, hogy a játékot annak tisztességes és olykor hatásos próbálkozásai ellenére sem igazán éreztem kifejezetten ijesztőnek – egy-két valóban hangulatos résztől eltekintve (gondolok itt például a Bloody Love Story mellékküldetésre vagy az egész prológusra) így nem is voltak olyan részek, ahol zakatolt volna a szívem vagy izzadt volna a tenyerem. Sőt, ha már itt tartunk, inkább a zombiknak kéne félniük Lindától – a lány úgy kaszabolja őket halomra, mintha erre született volna.

A DreadOut 2 harcrendszerének komolyabb problémái akkor bukkannak elő, amikor okostelefonunkra hagyatkozva kell egy-egy bossharcot lezavarnunk, ezek a részek ugyanis egyenesen őrjítőek tudnak lenni. Az utunkba kerülő szellemek meglepően gyorsan mozognak, képesek a falakon át is közlekedni, s körülöttünk bárhol megjelenhetnek, attól függetlenül, hogy utólag épp hol kaptuk őket lencsevégre. Ha ez nem lenne elég, támadásaikat is villámgyorsan küldik felénk, nekünk pedig körülbelül egy tizedmásodpercünk van reagálni és fotózni; ha nincs szerencsénk, akkor szépen újra meg újra bekapjuk a sebzést, s csetlünk-botlunk halálunkig, mikor is kezdhetjük az egész mókát elölről. A bossharcoknak kontrollerrel nekifutni továbbá egyenesen bolondság – a szellemek időben való lekapásához szükséges gyors, 180 fokos fordulatokhoz bizony egérre lesz szükségünk, a szerencse-faktor viszont még így is bőven jelen van.

Szellem- és zombivadász misszióink között lehetőségünk adódik még felfedezni a DreadOut 2 városát is, a játék szépen kivitelezett pályadizájnja pedig pont ekkor kerül a középpontba. Grafikáját tekintve könnyen elmondható, hogy rendkívül tetszetős alkotással van dolgunk – Linda városának részletgazdag utcáitól kezdve egészen a ködbe borult vidéki falvacskáig minden egyes helyszínen nyíltan látszik, hogy azokat végtelenül odaadóan, az apróbb részletekre is ügyelve hegesztettek meg a pályatervezők. A sztori néhány labirintus-szerű helyszíne – gondolok itt az elhagyatott hotelre vagy a finálé pince-komplexusára – ugyan kicsit egysíkúra sikeredett, s többnyire mellőzi a kreativitást, ez azonban még így sem csorbít a DreadOut 2 prezentációjának kellemes összhatásán, hangulatán. A helyszínek felfedezésének amúgy a nézelődésen túl egyéb funkciója is van, a játékban ugyanis az erre fogékonyak számára fellelhető néhány gyűjtögethető enciklopédia-bejegyzés, valamint egy-két teljesen opcionális mellékküldetés is.

Egy kis nehezítés bugokkal

Messze a DreadOut 2 legkiábrándítóbb része a játék technikai hiányosságaiban rejlik, a program ugyanis akkora bugokkal került piacra, mint a ház. A játék gyakorlatilag olyan, mintha egy Korai Hozzáférés (Early Access) cím lenne: csiszolatlan, befejezetlen, s még az is csoda, hogy egyáltalán működik. Előfordult velem, hogy egy ajtó, melynek nyitva kellett volna állnia, mégis zárva volt. Nem-játékos karakterek jelentek meg ott, ahol semmi keresnivalójuk nem volt – ez mellesleg az egyik mellékküldetést is befejezhetetlenné tette, egyetlen megoldásként pedig csupán a játék újrakezdése merült fel. Egy másik jelenetben a kamera fagyott meg, s kényszerített arra, hogy visszatöltsek egy korábbi mentést. A legnagyobb hidegzuhany azonban akkor érkezett, amikor egy végleges elakadást okozó hibába futottam bele, s kénytelen voltam megvárni, míg a fejlesztők kiadtak egy javítást. Kellemetlen továbbá az is, hogy a játék automentéses (azaz checkpointos) rendszert használ, manuális mentésre nincs lehetőség – így aki hozzám hasonlóan belerohan egy végzetes bugba, az bizony pórul járt; a legutóbbi checkpoint visszatöltése néha megoldja a problémát, néha azonban abszolút nem. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyi fejfájást okozott számomra a DreadOut 2 félkész, bugoktól hemzsegő mivolta. Ez pedig kifejezetten azért fájó, mert valahol a technikai problémák kolosszális lavinája alatt bizony lapul itt eltemetve egy élvezetes, érdemleges játék – az embernek azonban nagyon mélyre kell ásnia ahhoz, hogy megtalálja.

Összességében milyen játék a DreadOut 2?

Sokkal magabiztosabban tudnám ajánlani a DreadOut 2-őt, ha a játék nem lenne a meghökkentő bugok és egyéb hibák melegágya. Alapjait tekintve egy élvezetes akció-kaland szellemekkel, rémségekkel, hangulatos, szépen kidolgozott helyszínekkel és kellően változatos tartalmakkal, melyek önmagukban is pozitív első benyomást keltenek. Szerettem vele játszani – legalábbis akkor, amikor úgy működött, ahogy kell, s éppen nem a hajamat téptem egy-egy frusztrálóbb bossharc miatt. Hogy itt és most ajánlanám-e? Nagyon is szeretném, de csak milliónyi fenntartással, s elsősorban csupán azoknak, akiket különösebben nem zavar, hogy a játék jelen állapotában gyakorlatilag egy technológiai rémálom. A többiek esetleg még várjanak és figyeljenek egy picit – ha szerencsénk van, a fejlesztőknek néhány hét vagy hónap múlva a bugokat talán sikerül kikalapálniuk, s a DreadOut 2 végre azzá a játékká válhat, aminek már a februári megjelenéskor lennie kellett volna.

Megjegyzés: A cikkben leírt tapasztalatok a játék 1.0-ás, valamint 1.0.1-es verziójára vonatkoznak