You're reading the Hungarian version of this article.Click here to read the English version.

Castlevania és Dark Souls találkozása – Ender Lilies: Quietus of the Knights – Ismertető

Gare – 2021. július 8. 13:04
Share on

Talán nem túlzunk hatalmasat azzal a kijelentéssel, miszerint a „Soulslike” és a „Metroidvania” szavak a játékipar leggyakrabban emlegetett kifejezései közé tartoznak, ez pedig nem egészen véletlen – mind a Castlevania/Metroid, mind a Dark Souls sorozatok olyan mechanikai és játékdizájnbéli alapköveket tettek le annak idején, melyre a mai napig számtalan ígéretes – és kevésbé ígéretes – játékprojekt épül, s fog még épülni. Az előző mondat vége a fontos rész, amúgy: konkrétan az, hogy a Metroidvania stílusú játékok változó sikerrel voltak csak képesek utánozni a nagy elődöket. A tényállás az, hogy nem minden egyes ilyen műfajba sorolható alkotás lesz képes a From Software kegyetlen nehézségű klasszikusainak színvonalát hozni, s szintúgy nem mondható el minden Castlevania stílusú játékról, hogy legalább annyira szórakoztató lenne, mint amikor anno a Symphony of the Night-ban Alucard mestert irányítva hátrafelé csúszva slasszoltunk végig egy óriásfarkasoktól hemzsegő folyosó kellős közepén.

Egy szó, mint száz: amikor végre-valahára érkezik egy játék, mely kielégítő kompetenciával, hozzáértéssel veszi át az elődöktől tanultakat, akkor bizony érdemes tapsolva felállni, és rámutatni, mondván „Odanézz Béla bátyám, az ott egy valóban pöpec játék. No gyere, igyunk is rá egyet.” Úgyhogy igen, körülbelül azért gyűltünk itt ma össze, hogy szépen megdicsérjük az Ender Lilies-t a két szép szeméért, selymes hajáért és versenyképes személyiségéért. És a végén talán még mondunk is neki egy köszöntőt.

Melankolikus dark fantasy hangulat

De először vissza az alapokhoz. Az Ender Lilies: Quietus of the Knights (ígérem, ez lesz az első és utolsó alkalom, hogy ezt az alcímet végigírom) egy 2D-s, ugrálós-platformerezős, szörnykaszabolós, felfedezős Castlevania-inspirált akció-kaland. Főhőse Lily, az icipici animelány, ki mellesleg az utolsó Fehér Papnő is, és az egyetlen személy, ki megmentheti Land’s End földjét a természetfeletti rontást hozó sötét esőtől, melynek révén az egész királyság vérszomjas zombiszörnnyé mutálódott. Történeti szempontból a Souls hasonlatok már itt elkezdődnek, Land’s End királysága ugyanis egy rendkívül lehangoló helyszín, tele pusztulással, áldozatokkal és keserű melankóliával, egykori lakosainak tragédiája pedig számos elszórt levél, könyv, dokumentumfoszlány és néhány rövid átvezető animáció révén tárul fokozatosan elénk. Nem Shakespeare-i remekműre kell gondolni, de annyit azért elér a dolog, hogy a játékos picit megálljon, és két szörnybelezés között elmorfondírozzon Land’s End szituációjának szomorú valóságán. A játék mindenesetre – kellemesen melankolikus zene aláfestésének segítségével – képes megteremteni egy kellően emlékezetes dark fantasy hangulatot, mely az egész élményt átitatja, függetlenül attól, hogy éppen hátborzongató katakombákat, elhagyatott településeket vagy egy hófödte kastély felhőkig tornyosuló... nos, tornyait fedezzük-e fel. Mint azt előző mondatom is nyilván sejteti, helyszínek terén kellő változatosságra számíthatunk, a bejárt térképek nagy részét pedig körülbelül egy „Dark Souls, csak 2D-ben” kijelentéssel cakkumpakk össze is lehet foglalni – senki ne érezze azonban azt, hogy ezt negatívumként hoznám föl, a játék remek hangulata és vizuális stílusa ugyanis nagyon hamar elfeledteti az eredetiség hiányát.

Katakombák és kincskeresés

Játékmenet szempontjából szerintem a Metroidvaniákat nem megvető többség tudni fogja, mire számíthat. Kapunk egy tágas, kellően labirintusszerű alaphelyszínt, melyet aztán félig-meddig nemlineáris formában fedezhetünk fel kedvünk szerint, hogy aztán fokozatosan megnyíló képességeinkkel és felszerelésünkkel (egy ponton még mászókampót is kapunk!) visszatérjünk régebbi helyszínekre, hogy az addig elérhetetlennek számító szobákat is felfedezzük – vagy azért, mert valamiféle bónusz kincs lapul ott, vagy azért, mert a történet szerint pont arra kell mennünk. Félreértés ne essék: amikor azt mondtam, hogy az Ender Lilies labirintusszerű, azt véresen komolyan gondoltam. A játék pályája annyi eltérő, rejtett helyszínekben gazdag szobából áll, s olyan szinten szerteágazik néhány ponton, hogy néhol szinte már kettéállt a fülem tőle. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy látszólag mennyi munkát fektettek a fejlesztők abba, hogy a titkokra és elrejtett kincsekre éhes játékosok kielégítő lakomát kapjanak a pályák felfedezés során – az összes eldugott csecsebecse felleléséhez pedig nem elég szemfülesnek lenni, olykor még némi kreatív, formabontó gondolkodásra is szükség van. A keresésre azonban érdemes időt szánni: egyrészt azért, mert rendkívül kielégő, amikor az ember végre rábukkan valamire, másrészt azért, mert a fellelhető bónusz tárgyak révén Lily is erősebbé válik – azt pedig gondolom nem kell ecsetelnem, hogy ez miért jó. Jómagam kicsivel több, mint 20 órát töltöttem az Ender Lilies világában, s ezt úgy mondom, hogy végül nem is fedeztem fel mindent – csak majdnem mindent. A 20 óra mindenesetre nem egy kifejezetten rossz szám ebben a műfajban.

A harcrendszer egy erősen Souls-ihlette affér, a siker ugyanis attól függ, hogy képesek vagyunk-e a kitérés (dodge roll) gomb jól időzített nyomogatását kellő szenvedéllyel elsajátítani. A játék közepe és vége felé előbújó ellenfelek ugyanis akkorákat tudnak belénk sebezni, hogy a fél univerzum beleremeg, ha pedig nem vigyázunk, akkor bizony betyár módon elagyabugyálhatnak még az alapkatonák is, szegény Lily-nek pedig ripityára törik icipici animelány-csontjait. Ami pedig Estus Flaskunkat, akarom mondani, gyógyító imánkat illeti – nos, ebből is ugye csak egy bizonyos mennyiség áll egyszerre rendelkezésünkre, csakúgy, mint a Dark Souls-ban, szóval érdemes bőven résen lenni még a bossharcokon kívül is. Természetesen az ellenfelek gyakran jelzik előre, hogy mikor készülnek lecsapni, mint farmer a makacs szúnyogot – ha vörösen-narancssárgán csillan a szemük, akkor kell lebuknunk. Ez így önmagában persze még nem jelenti azt, hogy nem fogunk sokszor meghalni, mert ugye ez egy ilyen műfaj. Hozzá kell szokni. Főleg akkor, amikor az ellenfelek elkezdenek úriemberhez egyáltalán nem méltó módon viselkedni, s például a hátunk mögé teleportálva próbálnak felnyársalni, vagy amikor maga a pálya felépítése szándékosan olyan, hogy az embert az őrületbe kergesse. De ezt sem szitokként mondom, sőt – a checkpointoktól mentes, ellenfelektől hemzsegő pályarészeken való átvergődés itt-ott kellemes kihívással szolgál, az ember pedig valóban fellélegez, amikor végre elér egy-egy mentő- és pihenőhelyhez (ezek gyakorlatilag a Dark Souls-os tábortüzek/bonfire-ök itteni megfelelői).

Szellemharcosok

A harcokról még érdemes tudni, hogy nem maga Lily kezd el eszeveszettül kaszabolni – a játék ehelyett egy Aria/Dawn of Sorrow-ihlette rendszerrel operál, melynek lényege, hogy a legyőzött ellenfelek szellemeit idézzük meg, hogy majd ők harcoljanak helyettünk. Egyes szellemek karddal hadonásznak, mások kalapácsot lendítenek, megint mások pedig távolról lövöldöznek – a lényeg, hogy a telített repertoárból egyszerre csak hatot tudunk egyszerre felszerelni Lily-re, úgyhogy szépen meg kell terveznünk, hogy igényeink – esetleg játékstílusunk – alapján éppen milyen szellem-arzenállal vonulunk csatába. Külön jól esett, amikor egy-két bossharc még engem is arra kényszerített, hogy változtassak a már jól bejáratott stratégiámon.

S ha már előkerültek a bossok, beszéljünk róluk is, a Souls játékokban ugyanis ők jelentik a kaland fénypontját. Az Ender Lilies tisztességes felhozatallal kecsegtet, melyre így első körben a „közepesen nehéz” jelzőt aggatnám. Sőt, ez így körülbelül a játék egészére is igaz: a nehézségi szint egy olyan skála kellős közepén foglal helyet, melynek egyik véglete az „ezzel még a macskám is tudna játszani”, a másik pedig a „mindjárt felgyújtom a hajam és kihajítom a gépet az ablakon”. Az Ender Lilies miatt valószínűleg senki nem fog kontrollert összetörni (a Souls szériával ellentétben a meghalás ugyanis semmilyen negatív következménnyel nem jár), és soha nem is éreztem azt, hogy a játék kegyetlenül unfair lenne, sőt, a hajamat sem téptem ki – vagy gyújtottam fel – miatta. De a sikerért azért bizony meg kellett dolgozni, mert nem adják ingyen, mint Halloweenkor a cukorkát. És akkor arról még nem is szóltam, hogy bizony itt is akad egy, a Dark Souls 1-ben sokak által rettegett Blighttown-ra emlékeztető helyszín, hol aztán valóban fel kell kötni azt a bizonyos felkötnivalót. Ami pedig a negatívumokat illeti, túl sokkal nem tudok szolgálni. Az ellenfelek szerintem lehettek volna némileg változatosabbak, mert ugyan a meglévő felhozatal nem rossz, gyakran éreztem azt, hogy sokadszorra küzdök meg ugyanazokkal a katonákkal. A másik nagy feketepontot a játék legvégén előkerülő legutolsó bossharc kapja, mely nehézségi és mechanikai szempontból is hatalmas csalódást okozott, s szinte nem is értettem, hogy miért egy ilyen csatával kellett befejezni egy amúgy rendkívül klassz kis játékot.

Milyen játék a Ender Lilies: Quietus of the Knights?

Összegezve: aki egy kompetensen összerakott, kihívásokkal teli és élvezetes Metroidvania-ra vágyik, az itt megtalálja. A pálya hatalmas és szerteágazó, telis-tele felfedezésre váró titkokkal és kincsekkel, a bossharcok nehezek, de nem annyira, hogy elvegyék az ember kedvét az élettől, a sötét, magával ragadó hangulat és vizuális stílus révén pedig öröm felfedezni a játék minden egyes zegzugát. Az Ender Lilies aligha találja fel újra a spanyolviaszt, úgyhogy ezt szerintem senki ne is várja el tőle – a Castlevania és Dark Souls szériák legjobb elemeit viszont nagyon szépen ötvözi a játék, s nyújt egy olyan élményt, melyet könnyen tudok ajánlani a műfaj valamennyi rajongója számára.

Az ENDER LILIES: Quietus of the Knights elérhető a Steamen.


Korábbi játékismertetőinket itt olvashatod, illetve ha beszélgetnél vagy játszanál csapatunkkal, várunk Discord szerverünkön!

Discussions

If you liked this article, follow us on our channels below and/or register!