Amikor a PlayStation 2 alszik, egy ilyen játékról álmodik – Bygone Dreams – Ismertető

Aki annak idején olvasta a Bygone Dreams: Prophecy-ről szóló cikkemet, mely mellesleg jelen tesztalanyunk ingyenes prológusaként szolgál, az minden bizonnyal emlékszik arra, hogy mennyire pozitív hatást gyakorolt rám a játék. Igen, kicsit csiszolatlan volt, és a bevezető tutorial is lehetett volna egy fokkal meggyőzőbb, de ahogy haladt előre az ember, úgy kezdett a projekt maga is lendületbe jönni: a pályadizájn telis-tele volt ötletekkel és kreativitással, a bossharcok kellő kihívást nyújtottak, s habár a harcrendszer lehetett volna egy picit gördülékenyebb, a sztori meg érdekesebb, még így is tagadhatatlan volt az az energia, ami a készítők a projektbe fektettek.

A kérdés tehát szinte adja magát: folytatódik-e ez a trend a teljes verzióban is? Bizony folytatódik. Minden, ami a Prophecy-ben klassz volt, az itt is klassz. Viszont ami már akkoriban sem nyerte el a tetszésemet, az sajnos itt sem tudott meggyőzni.

Kezdődik a világmentő kaland

De lassítsunk. Tételezzünk fel, hogy most találkozol először a Bygone Dream nevével, s elkéne egy rövid bevezető. Szóval mi is ez a játék? Nem merném soulslike-nak nevezni, így talán inkább beérem azzal, hogy akció-kaland, egyre növekvő nehézségi szinttel. Konkrétabban: a bossharcok kellően meg tudják izzasztani az embert. Ettől eltekintve azonban a Bygone Dreams nem próbálja meg egy az egyben leutánozni a From Software népszerű sorozatának minden egyes porcikáját (legalábbis nem úgy, mint néhány egyéb játék), s inkább járja a saját útját, annak minden előnyével és hátrányával. A kaland főhőse a fiatal amnéziás harcos, Wa, aki a játéktörténelem összes többi amnéziás hőséhez hasonlóan szintén egy fontos világmentő kalandba vág bele. A sztori tehát aligha van túlkomplikálva – sőt, őszintén szólva ez (mármint a narratív prezentáció) az a része a projektnek, mely számomra nem igazán talált célba. Pontosítok: a szinkronmunka kompetens, az átvezető animációk és a dialógusok azonban körülbelül egy fiatalabb korosztálynak szóló shounen anime színvonalát ütik meg, s ezzel még nagyon diplomatikus voltam. Egy szó, mint száz: a történeti szál nagyon nem nekem szólt.

A fentieket leszámítva azonban tetszett a játék. Vérzik pár sebből, de tetszett. Úgyhogy talán a következő mondatom is többnyire kiszámítható lesz, főleg az eddigiek alapján – igen, picit setesuta és kiforratlan a projekt, és az irányítás, valamint ezáltal a harcrendszer kezelése is lehetne könnyedebb, de ha totál őszinte akarok lenne, akkor azt kell mondanom, hogy nem vészes a dolog. Persze, nem kell AAA akciójátékot várni egy indie projekttől, és nem is a Devil May Cry babérjaira törünk, de azért megvan a játékban sok-sok minden, amire azt mondom, hogy ja, ez így jó. Többféle fegyvertípus, számos elsajátítható varázslat a maga egyedi tulajdonságaival, a felszerelésünkbe pattintható, passzív bónuszokat adó tárgyak, hogy csak néhányat említsek. Van craftolás, van fejlesztés. A bossharcok változatosak, egyedi mechanikákkal és kihívásokkal, habár én leszek az első, aki beismeri, hogy a játék néha picit túltolja azt a bizonyos szekeret – aki nincs hozzászokva ahhoz, hogy az arcával mossák fel a padlót, az lehet, hogy kicsit ki fog akadni egy-két boss-párbaj során.

Ami pedig a kreativitást és a művészi irányvonalat illeti, a játék megtartja a prológusban elkapott momentumot. A teljes verzió további pályái szintúgy hozzák a formájukat: ötletesek, változatosak, s mindig képesek valami újjal, valami mással előállni, hogy meggátolják a játékmenet lendületének lankadását. Itt egy fejtörő, ott egy minijáték vagy egyedi mechanika. Ha röviden és tömören kéne összefoglalnom a Bygone Dreams hangulatát, vagy inkább azt az életérzést, amit nyújt, akkor azt mondanám, hogy egy régi PlayStation 2-es játék atmoszféráját sugározza magából, melyet a többség ugyan elfeledett, de mégis kult-klasszikussá vált. Tagadhatatlan, és amúgy jól is érzékelhető a fejlesztők odaadása; ez a játék minden porcikájából árad, még akkor is, ha akadnak problémák. Látszik, hogy szívvel-lélekkel készült a dolog. S ha már itt tartunk, külön említést érdemel a zenei aláfestés is – a Bygone Dreams alá olyan soundtrack-et nyomtak a készítők, hogy én magam is csak ámultam.

Tájékozódni térkép nélkül…

Mindezek ellenére mégis szót kell ejtenem néhány fontos dologról, amivel jó, ha tisztában van a leendő játékos. Érdemes átlátni például a játék struktúráját. A Bygone Dreams körülbelül arról szól, hogy egy relatíve méretes fantasy világban keresgélünk teleport-kapukat, melyek mindegyike egy más-más zónába repít el – ezek szolgálnak úgymond a játék pályáiként, ezeket (beleértve a szint végi boss-t) kell legyűrnünk, hogy egyről a kettőre jussunk. Rövidítéseket itt-ott feloldunk ugyan, de az esetek többségében a játék nem nyújt felénk segítő kezet: nincsen gyorsutazás, azaz fast travel opció, de még egy molyrágott térképet se kapunk, amivel tájékozódhatnánk. Többnyire nekünk kell így észben tartanunk a dolgokat, és megjegyezni az álomvilág felépítését, ami az ehhez nem szokott gamer számára lehet, hogy egy picit frusztráló lesz. Maga a játék sem egy fix, lineáris mederben folyik: sőt, előfordulhat, hogy olyan teleport-kaput fedezünk fel, mely egy későbbi zónát nyit meg – egy olyan helyszínt, ahova csak később, erősebben és felkészültebben érdemes visszatérnünk. Útbaigazítást is ritkán kapunk, a játék tehát nem igazán rágja a szánkba, hogy mikor hova kell menni és mit kell csinálni, s többnyire nem is fogja a kezünket; csupán megyünk, felfedezünk, amit tudunk, és reménykedünk, hogy elég lesz. Ami még oké lenne, de ugye fast travel és térkép nincs, úgyhogy az ember néha csak vakarja a fejét és próbál rájönni, hogy akkor most mire is gondolhatott a költő. Ez nem annyira tetszett.

Az amúgy működésképes harcrendszer kapcsán meg még annyit, hogy egy stamina-alapú rendszerrel kell számolnunk: tehát van egy sáv, amely minden egyes cselekedetünkkel – legyen az fegyversuhintás, gurulás vagy futás – egyre csak fogy el. Ez pedig néha nagyon is keresztbe tud tenni az embernek. Képzeljük el, hogy éppen eljött az alkalom, hogy a boss ideiglenes megfáradását kihasználva bevigyünk néhány ütést, vagy akár egy hosszabb kombót – viszont hoppá, az állandó gurulgatással és dodge-olással feléltük a staminánkat, úgyhogy most szépen várnunk kell, hogy visszatöltődjön. Kellemetlen tud lenni, az ilyen szituációk pedig nem egyszer törik meg a csaták lendületét. Nem hatalmas probléma, de bőven okozott bosszúságot a játék során.

Összességében milyen játék a Bygone Dreams?

Kicsit ki kellett sírnom a bánatomat, de ettől függetlenül abszolút tudom ajánlani a Bygone Dreams-t, feltéve, hogy az ember realisztikus elvárásokkal áll hozzá. Aki egy klassz kis akció-kalandra vágyik, ami nagyon jól adja vissza a PlayStation 2-es korszak mára már nosztalgikusnak nevezhető hangulatát, az szerintem jól el fog szórakozni a játékkal. Adottak az egyedi zónak, a kreatív ötletek, a mesés esztétikai stílus és a kemény boss-harcok, no meg a fülbemászó soundtrack is. Nagyon hiányzik ugyan a fast travel, valamint a kaland „én nem segítek, gyere rá magadtól” mentalitása is bosszantó lehet egyes játékosok számára, de aki képes túltenni magát a fenti hiányosságokon, az kellemes meglepetésben fog részesülni – üdítően szórakoztató cím lett a Bygone Dreams, melyre az utókor, legalábbis reményeim szerint, csiszolatlan indie gyöngyszemként fog emlékezni.

A Bygone Dreams a Steam-en érhető el. Szintúgy innen tölthető le a Bygone Dreams: Prophecy névvel fémjelzett ingyenes demó is, mely a kaland kezdeti óráit foglalja magában.