A nosztalgia és az őrület találkozása – The Dark Rites of Arkham – Ismertető

A Postmodern Adventures néven futó José María Meléndez munkásságával először még valamikor tavaly találkoztam, mikor is elfogott a csillapíthatatlan vágy, hogy egy kellemesen pixeles, nosztalgikus és minden ízében horror-gyökerekből táplálkozó alkotással játsszak – s össze is hozott a sors a Nightmare Frames című point & click kalanddal. A játék élvezetes fejtörőivel, hangulatos dialógusaival, valamint a hetvenes és nyolcvanas évek horror-korszaka előtt tisztelgő, eszement csavarokban gazdag történetével egyből belopta magát a szívembe – a Postmodern Adventures-t így szépen el is könyveltem a műfaj egyik modern mágusaként.

Cthulhu Mythos

Úgyhogy el lehet képzelni izgatottságomat, amikor először értesültem arról, hogy a spanyol egyszemélyes fejlesztőgárda legújabb projektje H.P. Lovecraft hatalmas univerzumából merít majd inspirációt – jómagam is régi Lovecraft rajongónak vallom magam, a The Dark Rites of Arkham megjelenését így mindenképpen tűkön ülve vártam.

A játék, címéhez hűen, Arkham kitalált városába kalauzol el, az amerikai szesztilalom utolsó napjaiba, a történet kezdetekor pedig Jack Foster magánnyomozó és új társa, Harvey Whitman vetik bele magukat egy látszólag ritualisztikus módon elkövetett gyilkosság felgöngyölítésébe, bejárva a város legsötétebb, legmocskosabb és legvérfagyasztóbb bugyrait. A játék ugyan minden szempontból bővelkedik a népszerű Cthulhu Mythos-ra tett utalásokban, mégis képes úgy tálalni azokat, hogy a játékos soha ne érezze túl soknak, túl erőltetettnek a dolgot – az irritált szemforgatáskat kiváltó referencia-parádé helyett inkább az inspirációként szolgáló alapműveken túlmutató, egyedi kalandot kapunk. Ettől függetlenül az ihletek forrása kellően sokrétű. Obed Marsh és Innsmouth, Cthulhu és Yog-Sothoth, Herbert West és a Suttogás a sötétben című novella – a játék jelentős mennyiségű Lovecraft forrást, ötletet és koncepciót alkalmaz narratívájában, mindeközben azonban soha nem felejti el, hogy alapjait tekintve mégis csak egy nyomozós detektívsztori. Aki mindenesetre egy minden ízében lovecrafti élményre vágyik, point & click kalandos köntösben, az pontosan ezt fogja kapni a játék körülbelül nyolc órája során.

Audiovizuális szempontból talán úgy tudnám leírni a The Dark Rites of Arkham-et, mint a nosztalgia és az őrület takaróját, mely kellemesen retrós bájával és fantasztikus, jazzes zenei aláfestésével melegít, s feledteti el velünk, hogy nem 1996-ot, hanem 2026-ot írunk. A dialógusok – néhány elírástól eltekintve – szintúgy szórakoztatóra sikerültek, s gyakran a két főhős merőben eltérő temperamentumával dolgoznak: Harvey ragaszkodása a rendőrségi protokollhoz gyakran ütközik Jack világiasabb, a szabályokat ferdíteni hajlandó hozzáállásával, a kettejük hangulatos dinamikája pedig a párbeszédek tetemes részében érezhető. S ha már így szóba jöttek a párbeszédek: megjegyzem, hogy a játékban egyetlen karakter sincs szinkronizálva, ami engem speciel egyáltalán nem zavart, de lehet, hogy akad, aki számára ez némi csalódást okoz majd.

Klasszikus point & click

A fejtörők is úgy éreztem, hozták a Postmodern Adventures-től elvárt színvonalat, habár hasonlítási alapként elsősorban csupán a Nightmare Frames-t tudom felhozni, no meg az An English Haunting rövid demóját. A játék kerüli a túlságosan is agyzsibbasztó, kacifántosan túlkomplikált fejtörő-dizájnt (melyet kalandjátékos körökben a „moon logic” kifejezéssel illetnek), és többnyire megmarad a realitás talaján, már ammenyire egy lovecrafti misztikumokkal foglalkozó játék esetében ez megtehető, úgyhogy nem fogunk például fogpiszkálót hagymával kombinálni, hogy hatástalanítsunk egy bombát. Elakadni azért el lehet itt-ott, amikor épp nem ugrik be egy logikai összefüggés vagy az, hogy egy konkrét tárgyra hol is lesz szükségünk, de ez ritka. Aki szépen ráklikkel mindenre és mindet alaposan elolvas, az nem lesz nagy gondban – és különben is, miért ne tennénk ezt? Egy jó kalandjátékban az összes apró dolog átvizsgálásával elénk táruló opcionális „töltelék-dialógusok” szinte az élmény felét teszik ki, legalábbis szerintem. Amúgy érdemes még tudni, hogy a játékban nincsen semmilyen mágikus hotspot gomb, mely automatikusan megmutatná nekünk, hogy mire tudunk ráklikkelni az adott szobában, úgyhogy a helyszínek átkutatásának feladata teljes egészében ránk vár.

Egy váratlan befejezés

Az egyetlen nagyobb dolog, amibe bele tudok – és fogok is – kötni, az a történet tempóját és a végkifejletet, meg úgy általánosságban a nagy finálét illeti. A The Dark Rites of Arkham egy szinte tankönyvbe illő mintapéldája a „megmentjük a világot a nagy szörnytől, mert különben jajj lesz” típusú klisének, a történet pedig szinte soha nem vesz semmilyen váratlan fordulatot, melyre azt tudnám mondani, hogy na igen, erre nem számítottam. Úgyhogy lehet, hogy kicsit jobban is elrugaszkodhatott volna a sztori a már unalomig bejáratott narratív ABC-től, melyből a The Dark Rites of Arkham is építkezik, mert szerintem lehetett volna a lovecrafti építőkockákkal picit bővebben, mélyebben is foglalkozni. Így viszont néztem csak a stáblistát a kaland végén, és hangosan megkérdeztem a monitoromtól, hogy „ja, hogy ennyi?”. Ammuníció pedig bizony lett volna, ahogy bővebb kifejtésre méltó téma is: Innsmouth és a Marsh család, Harvey teljes háttérsztorija, a Mi-Go-k furcsa dimenziója, a játék során itt-ott feltűnő furcsa, fekete öltönyös „ügynökök” – ezek mind érdekes témák, a játék azonban relatíve hamar letudja őket, és már tessékel is tovább a következő felé, soha nem lassítva. Szintúgy olyan érzésem volt, hogy a sztori nagyon hirtelen pottyantja bele a játékost a nagy epikus végkifejlet kellős közepébe, melyet aztán hőseink néhány perc leforgása alatt meg is oldanak – a játék vége pedig abszolút váratlanul ért, mert valóban azt hittem, hogy még legalább pár óra hátravan a sztoriból.

Az érdekes az egészben az, hogy mind az Arkham-el, mind a korábbi Nightmare Frames-el körülbelül azonos mennyiségű időt töltöttem, mégis úgy éreztem, hogy az utóbbi képes volt sokkal több érdekes, csavaros történést és fordulatot belezsúfolni a maga nyolc órájába, s úgy összességében sokkal „kalandosabbnak” érződött, mint jelen cikkem alanya.

Összegezve milyen játék a The Dark Rites of Arkham?

Úgyhogy ha megkérdeznek, hogy melyik játékot preferálom a kettő közül, a válaszom a Nightmare Frames. De ettől a The Dark Rites of Arkham nem lesz semmivel kevesebb, sőt, a Postmodern Adventures ezen legújabb alkotása ismét egy kielégítő és élvezetes point & click élményt volt képes letenni az asztalra, tele hangulatos, horrorisztikus és nyomasztó elemekkel, melyek többnyire jól alkalmazzák Lovecraft hatalmas univerzumát. A fenti kritikáimat természetesen ugyanúgy megtartom, és még mindig állítom, hogy talán lehetett volna a kaland egy fokkal formabontóbb is, és valószínűleg örültem volna, ha picit mer többet kísérletezni az alkotó. Ezektől eltekintve azonban jól szórakoztam a The Dark Rites of Arkham-el, úgyhogy akinek már megvoltak a Postmodern Adventures korábbi játékai, az nyugodt szívvel adhatja hozzá ezt is point & click-es bakancslistájához.