2D-s Dark Souls, csak picit csiszolatlan – Skelethrone: The Chronicles of Ericona – Ismertető

Az ún. Soulslike műfaj az évek során hatalmas népszerűségre tett szert, s mi is láthattunk, hogyan próbálják ilyen-olyan fejlesztőcsapatok a maguk módján újrateremteni azt a varázst, melyet a From Software majdnem másfél évtizede útjának indított. De mi lenne, ha akadna egy olyan játék, mely pusztán az eredeti Dark Souls életérzését próbálná visszahozni, mindennemű körítés nélkül? Nos, a Skelethrone: The Chronicles of Ericona pontosan egy ilyen projekt, melyet minden túlzás nélkül úgy tudok a legkönnyebben jellemezni, hogy „ez egy 2D-s Dark Souls, csak picit csiszolatlan”. Sok-sok dolog tetszett a játékban amúgy, s dicséretre méltó, amit a 70`Strike egyszemélyes fejlesztőcsapata letett az asztalra – kisebb-nagyobb problémák azonban sajnos akadnak.

Dark Souls életérzés

Szóval hősünk egy halhatatlan csontváz-harcos, ki egy istentelen szörnyetegektől hemzsegő fantasy világban tér magához. Limitált mennyiségű gyógyitalunk is akad, melyeket a kijelölt tábortüzeknél megpihenve tölthetünk újra. Ellenfeleinket legyőzve lélek-esszenciájukat gyűjtögetjük pontok formájában, meghaláskor azonban elveszítjük őket – feltéve, ha nem vándorlunk vissza hullánkhoz, hogy visszaszerezzük őket. Látszik, mire próbálok kilyukadni? Hát persze, hogy látszik. A Skelethrone aligha próbálja rejtegetni nagyon is nyilvánvaló inspirációit, de véleményen szerint ezzel abszolút nincs gond. Sőt, talán ez a játék egyik legnagyobb vonzereje is: világának nyomasztó hangulata, a Souls széria által ihletett zónák, és a számos pokolian embert próbáló kihívás, mely elé a kaland állít, mind-mind kellemes emlékeket idéztek fel bennem, s abszolút visszaadták azt a feeling-et, melyet a From Software univerzumával való első ismerkedés során tapasztaltam. Mondjuk úgy, hogy volt néhány… kellemes flashback-em a régi időkre. Csakúgy, mint a Dark Souls-ban, a felfedezendő zónák kellően változatos képet alkotnak, s mindegyiküknek megvan a maga egyénisége – van itt óriásgombák által benépesített mocsár, életveszélyes csapdákkal rogyásig pakolt kastély, de egy teljes sötétségbe burkolódzó katakomba-komplexus is, ahol az orrunkig sem látunk. A lényeg, hogy a Skelethrone érdekes és néha kicsit szadista pályadizájnja már a kaland elején magába szippantott, s azon találtam magam, hogy hosszú órákig el tudok szórakozni vele mindennemű szünet nélkül. A játék számos helyszíne továbbá kellemesen melankolikus hangulatot áraszt magából, melyhez a soundtrack fülbemászóan szomorkás dallamai is jól illeszkednek.

Harcrendszer és nehézség

A Skelethrone harcrendszere, talán mondanom sem kell, szándékosan úgy lett kitalálva, hogy meg kelljen fontolnunk minden egyes kardsuhintást – nem csak a bossok, de még a szimpla, mezei ellenfelekkel való összecsapások során is. A játékban akad bőven feleszerelés és megannyi eltérő fegyver, így a rövidkardok, a tőrök, a kétkezes pallosok és az íjászat kedvelői is találnak majd maguknak való játékstílust. Karakterünket a játék fejlődési rendszere révén tehetjük továbbá erősebbé, s költhetjük tudás-pontjainkat olyan passzív képességekre, mint például a több életerő, nagyobb mennyiségű lőszer a távolsági fegyverekbe, vagy a kétkezes kardok stamina-fogyasztásának a csökkentése, hogy csak néhányat említsek. Be kell vallanom: ezek az upgrade-ek lehettek volna picit változatosabbak, sokrétűbbek is, habár engem ez speciel nem kifejezetten zavart.

Ami a nehézségi szintet illeti, ezt a játék szerintem elég jól eltalálta: nem fogok hazudni, néhány bossharc valóban dühítően frusztráló tud lenni, az ember pedig csak vakarja a fejét, hogy „na, ezt a bányarémet hogyan fogom leölni?” – de ha visszaemlékszünk, az első Dark Souls is abszolút ilyen volt. Minél többet játszunk, minél többet gyakorlunk, annál gyorsabban fedezzük fel ellenfeleink ismétlődő támadás-sémáit, majd sajátítjuk el a legyőzésükhöz szükséges stratégiát. Így ment ez akkor is, meg most is – az, hogy közben ordibálunk a monitorral, meg elküldjük a boss-t melegebb éghajlatra, az sem új jelenség. Úgyhogy aki arra az élményre vágyik, amikor izzadó tenyérrel markolja a kontrollert, s azt mondja magának, hogy na de most tényleg lenyomom ezt a boss-t… akkor itt otthon fogja magát érezni, a „csak még egy próbálkozás, aztán megyek aludni, de tényleg” életérzés ugyanis abszolút átjön a játékban. Anno én is majdnem otthagytam a Dark Souls-t kezdeti frusztrációim miatt, s azt kell mondanom, a Skelethrone szépen visszarepített azokba a régmúlt időkbe, mint valami morbid időgép. A fentiek ellenére azonban azt is meg kell jegyeznem, hogy a játék valamivel elnézőbb is, mint From Software-es nagytestvérei, a tábortüzek/bonfire-ök mellett ugyanis találunk még számos helyi checkpoint lámpást is, melyekhez elhalálozás után automatikusan visszateleportálunk, feltéve, hogy aktiváltuk őket. Sőt, ekkor az ellenfelek sem támadnak fel, s gyógyító Nem-Estus képességünk is újratöltődik, ami – valljuk be – nem egy rossz dolog.

Bakik és egy kis vizuális káosz

Mint utaltam rá, gondjaim azért akadtak a játékkal. Az irányítás például hagy némi kívánnivalót maga után, s gyakran nem olyan reszponzív és jól kezelhető, mint azt az ember szeretné. A hitboxok is tudnak itt-ott rosszalkodni, s velem is nem egyszer fordult elő, hogy bekaptam egy ütést, amit igazán el kellett volna kerülnöm, vagy épp nem találtam el egy ellenfelet annak ellenére, hogy nagyon is jó irányba suhintottam a kardommal. Tehát van némi észrevehető setesutaság, mely nem egyszer zavart be a játék során. S ha már bakiknál tartunk: a Skelethrone vizuális stílusa ugyan összességében jól fest, itt-ott azonban némi frusztrációhoz is vezet – volt rá példa, hogy valamit nem vettem észre a háttérben, vagy éppenséggel hosszú percekig elakadtam, mert a továbbjutáshoz szükséges létra teljesen beleolvadt a környezetébe. A pályaelemek helyenként keszekusza módon vannak elhelyezve, az ember pedig olykor nem látja rendesen, hogy konkrétan mi is folyik a képernyőn.

Történet és kérdőjelek

A Skelethrone továbbá történetet is próbál mesélni, a narratíva azonban a játék talán egyik leggyengébb eleme: a sztori inkoherensnek érződik s nehezen követhető, a dialógusok írási stílusa pedig csiszolatlan és gyakran anakronisztikus, s egyáltalán nem passzol a vizuális stílus által képviselt dark fantasy hangulathoz. Gyakran fogalmam sem volt arról, hogy mik a céljaim, hogy miért küzdök, az NPC-k pedig szüntelenül emlegettek vagy egy tucat eltérő karaktert, kiknek nevét hallva az agyamban csupán hatalmas kérdőjelek formálódtak.

Hasonlóan érthetetlennek éreztem a sztori egy konkrét részét, mely során egy túlvilági arénában rekedünk, s csupán akkor menekülhetünk, ha 7-8 boss-t lenyomunk egymás után. A metroidvania stílusú felfedezés ilyenkor szépen elmegy szabadságra, mi pedig csak ülünk ebben a börtönben, s arra vagyunk kényszerítve, hogy végig Mortal Kombatozzuk magunkat több mint féltucat bokszmeccsen. Abszolút bizarrnak találtam az egész szekvenciát, s szépen haza is vágta a játék amúgy kiegyensúlyozott ritmusát, mely eddig a pontig a felfedezés és a bossok kellemes váltakozásából állt – a fejlesztő talán nem tudott már hova új bossokat kitalálni a fő-kampányban, s úgy gondolta, hogy inkább ebbe az ún. filler epizódba tömi bele a fel nem használt ötleteket? Ki tudja.

Összességében milyen játék a Skelethrone: The Chronicles of Ericona?

Skelethrone: The Chronicles of EriconaPlatform: WindowsGenre: Action, RPGDeveloper: 70`StrikePublisher: Valkyrie InitiativeRelease: 08/07/2023Mindenesetre a fenti fájdalmaim ellenére még így is azt kell mondanom, hogy a Skelethrone többnyire pozitív élménnyel szolgált, mely kellemesen hozta vissza a klasszikus Soulslike játékok hangulatát. Világa komor és nyomasztó, hangulata pedig könnyen magával ragad, ahogy a kihívást nyújtó pályadizájn és bossharc-felhozatal is – a harcrendszertől elkezdve a tábortüzes checkpointokon át egészen a fejlődési rendszerig mindenben a Dark Souls alapvető DNS-ét lehet felfedezni. Ettől függetlenül a harcrendszer és az irányítás néha kicsit nehezen kezelhető, a hitboxokra néhol ráférne némi javítgatás, és a történet is körülbelül annyira érdekfeszítő, hogy igazából az ember el is felejti, hogy létezik. A pozitívumok és negatívumok ezen vegyeskörete azonban még így is képes volt jó szórakozást nyújtani, a Skelethrone pedig véleményem szerint tisztességesen adja vissza azt az életérzést, melyet az elmúlt évtized során megjelent nagy elődökben már megtapasztaltunk. Az egyszeri Souls rajongó szerintem nyugodtan tehet a játékkal egy próbát, feltéve, hogy képes tolerálni itt-ott fel-feltűnő hiányosságait.