Egy játék sok változatos módon válhat emlékezetessé – vannak projektek, melyek történetvezetésükkel lopják be magukat szívünkbe, s olyanok is, melyek zseniális játékmenetükkel vagy esetleg évtizedek múltján is dúdolható zenéikkel vesznek le lábunkról. S természetesen nem kevés olyan projekttel is találkozik az ember, mely kreatívan egyedi vizuális stílust képviselve tűnik ki a tömegből – jelen cikkünk alanyai pontosan ebbe a rétegbe sorolhatóak: egyrészt élvezetes játékok, másrészt pedig rendkívül jól is festenek a képernyőn.
Sekiro, csak aranyos – ám ettől függetlenül halálosan veszélyes – főhőssel? Tetszik az ötlet. A Nine Sols művészi irányvonala rendkívül jól el lett találva: az ún. Taopunk stílus a taoizmust ötvözi a keleti mitológiák és a cyberpunk műfaj elemeivel, mely tökéletesen passzol a játék akciódús, Sekiro-beütésű hárításokra kihegyezett harcrendszeréhez.
Az Another World atyjaként ismert Éric Chahi felfedezős kalandjátékában az internet bugyraiban utazunk, hol furcsamód új élet keletkezett… origami állatok személyében. A Paper Beast nagy hangsúlyt fektet fizika-rendszerére, a játékos pedig a környezettel és annak papír-lakóival foglalkozva old meg fejtörőket, s kísérletezik saját képességeivel. A játék művészi és álomszerű, s pont ezért is kapott helyet listánkon.
A Blasphemous művészi stílusát úgy is jellemezhetnénk, hogy egyszerre gyönyörű és brutális. A játék az egyik legszebb pixel art metroidvania, amellyel valaha játszottam, s mesteri módon ülteti bele a spanyol építészet elemeit saját sötét víziójába. S természetesen ott vannak az ellenfelek is: hatalmas, groteszk rémek, melyektől csak úgy ámul az ember. Ekkor válik nyilvánvalóvá a játék hihetetlenül jól megalkotott dualitása – a szépség és a szörnyeteg találkozása.
A fekete, fehér és vörös színekben pompázó Othercide szintúgy emlékezetes vizuális stílussal ajándékoz meg. Játékmenete során úgynevezett Daughter-eket küldünk csatába, s próbáljuk előre megtervezni a győztes stratégiát – a dolog azonban a kemény döntések egymásutánjára is épül, karaktereinket ugyanis csak egy másik Daughter feláldozásával tudjuk meggyógyítani. Valamit valamiért – ez a szabály.
A Yuppie Psycho-ban egy kilencvenes évekbeli disztópikus társadalomba kerülünk Brian Pasternack szerepében, ki pont a Sintracorp cégnél kezdi új állását. Az átlagos irodai meló helyett azonban kicsit mással kell szembenéznie – a cég sikerében egykor szerepet játszó boszorkány most a dolgozókat kezdte terrorizálni, így ránk hárul a feladat, hogy megtaláljuk, és levadásszuk.
Az abszurdista humort a klasszikus művészettel keverő Death of the Reprobate során egy furcsa nemesember furcsa kalandját követjük nyomon, mely során megpróbál a maga szerencsétlen módján hét jócselekedet véghez vinni. Ez természetesen abszolút nem úgy alakul, ahogy azt elvárnánk: a játék számtalanszor demonstrálja, hogy mindig van hova fokozni az abszurd meta-humort, még akkor is, ha már azt hisszük, ennél nem lehetnek bizarrabbak a dolgok. A játék amúgy a Four Last Things-el és a The Procession to Calvary-vel kezdődött sorozat harmadik része, de egyedül, az előzmények ismerete nélkül is abszolút megállja a helyét. Én legalábbis jól szórakoztam vele.
Az Afterimage egy gyönyörű alkotás színes, látványosan eltérő helyszínekkel, melynek világtérképe hatalmas, s telis-tele van feltárandó titkokkal. A játék amúgy minden ízében metroidvania – a korábbi, csupán részben felfedezett helyszínekre való visszatérés (a gamer körökben ismert „backtracking”) a játékmenet egyik alapját képezi, a harcrendszer pedig pörgős és élvezetes, számos elsajátítható fegyvertípussal.
A The Life and Suffering of Sir Brante története egy könyörtelen világban játszódik, hol minden ember a születésekor kiosztott társadalmi osztálya alapján kénytelen élni életét – a közemberek jussa a szenvedés és a szolgasors, míg a nemeseknek megadatik, hogy a társadalom befolyásos vezetőivé váljanak. A játék során számos döntést kell majd hoznunk, melyeknek gyakran kemény következményei is lesznek, a történet vizuális stílusa pedig kellően rendhagyó, s többnyire az anno nagy népszerűségnek örvendő lapozgatós játékkönyvek hangulatát idézi elő.
Jelenleg ugyan még Korai Hozzáférésen érhető el csupán, az Ender Magnolia teljes verziójának megjelenése január 23-án esedékes, s pont ezért is gondoltuk úgy, hogy ismét visszatérünk rá. A játék mindenesetre végtelenül szép és hangulatos, habár ez az előzmény – az Ender Lilies – ismeretében aligha érkezik meglepetésként, ahogy az sem, hogy csak úgy árad belőle a melankolikus életérzés. A Korai Hozzáféréses verzióról anno itt írtunk bővebben.
A Desert Fox fejlesztőcsapatának játéka egy meglehetősen minimalista, ám kellően hátborzongató vizuális stílussal kel életre – a Bad Dream: Coma címéhez hűen egy rémálomba invitál, melyből nem tudunk felébredni. A kaland számos felkavaró élménnyel szolgál, utazásunk során azonban egy valamit soha ne feledjünk: akár egyetlen rossz döntés is a vesztünket okozhatja.
Monument Valley
A Monument Valley anno még 2014-ben debütált mobil platformokon, s azóta is a játékvilág egyik legszebb, legegyedibb alkotásaként maradt meg a gamer-emlékezetben. Vizuális irányvonalát leggyakrabban a holland M.C. Escher munkásságához hasonlították, története pedig a megbocsátásról szól, melynek során számos lenyűgöző, szürreális világot járunk be.
